Békésmegyei közlöny, 1898 (25. évfolyam) július-december • 53-96. szám

1898-07-10 / 55. szám

XXV. évfolyam. B.-Csaba, 1898. Vasárnap, julius hó 10-én. 55-ik szám. BEKESMEGYEI KOfLONT POLITIKAI es VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség : Apponyi-utcza 891/

4 sz. (Zsilinszky-féle ház) a hova lap szellemi részét illetS közleményen küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer:" vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DlJ: Egész évre 6 forint. — Fél évre 3 forint. — Negyed évre 1 frt 60 kr. Egyes szam ara 8 kr, Előfizethetni: helyben a kiadóhivatalban, vidéken a posta utján utalványon. Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Hirdetéseket lapunk számára elfogad bármely jőnevű fővárosi és külfföldi hirdetési iroda. Kiadóhivatal: Apponyi-utcza 891/

4 sz. (Zsilinszky-féleház hova a küldemények és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Az önálló vámtariffa. E n y e d i Lukács tavaly őszszel indítványt terjesztett be a képviselőházhoz, hogy minden eshetőségre készen, a magyar kormány készítse el az önálló vámtariffát, hogy abban az esetben, ha Ausztriával a kiegyezés nem lehetséges, minden zavar nélkül fölállíthatok legyenek a vámsorompók. A javaslatot most tette közzé a magyar kormány s csodálatos, milyen kijózanodást keltett ez a tervezet — Ausztriában. Míg a politikai röpke szó eleddig minden kis osztrák falu népgyülésein az volt, hogy Ausztria inkább nem egyezkedik ki a magyarral, mintsem a mostani quóta arányszámát elfogadja, az önálló vámtariffa olvastára la csillapultak a zajongók s mint a mámor után, bizonyos expiaciót látunk az osztrák lapokban. Expiaciót a multtért s nyárspolgári felszámolást, hogy ha már eddig van, akkor inkább hát csak kössük meg a kiegyezést, mert az lehetetlen, hogy a közös-ügyes két ország közgazdasági téren önállóan reudezkedlitssék be. És a hit az egész vonalon kifejezésre jut az osztrák sajtóban. Nem hiszik, hogy a magyar önálló vámtariffa komoly dolog lenne. A „Wiener Zeitung" szörnyetegnek nevezi a magyar vámtariffát, amely csak a száját táltja, de a száj ez a mozgása csak póz, játékszer, melyet a kereskedelmi miniszter mozgat. A magyar vámtariffa, mondja a megdühödt bécsi lap, csak papiroson van meg ; de ez a papiros nem való egyébre, mint fidibuszra s nem is fogják azt másra használni, a kik megalkották. Azt is mondja továbbá a bécsi lap: „hiszen a gazdasági kiegyezés nincs is meginogva." Ugyan, ugyan? Hát nem az osztrák Lech erek és társaik folytatnak — megengedjük tisztes politikai czéljaikért, a nyelvrendelet visszavonásáért, — már két év óta a legőrültebb politikai hajszát a dualismus felforgatására ? Nem az osztrák kvóta küldöttségek szertelen követelései és a századizig megkezdett kiegyezési tárgyalások teljes meddősége, — állitotta-e föl a kényszerűséget, hogy a magyarok se legyenek, se maradjanak készületlenül ? Nem ki van-e mutatva, hogy 18 százalékkal nagyobb követelést támasztanak az osztrákok, mint kellene és átlagos számban nem azt jelenti-e ez, hogy az osztrákok évi 54 millióval nagyobb közterheket akarnak rárakni a magyarokra, hogy a maguk közterheit másra sózzak'? Nem bizonyitja-e ezt a mostani szertelen megrökönyödés is, hogy a gazdasági kiegyezés mily életkérdés Ausztriára, a mikor az oly méltányosan megállapított vámtételek, melyek nem represszáliák és a legmesszebbmenő figyelemmel készültek arra, hogy vámháboru ne lehezsen, mondjuk, ha az osztrák iparczikkek védelmében készült önálló tariffa-tervezet, egyszerű közzététele, már náluk ilyen tajtékzó dühre ingerel ? Mit jelentene mást az osztrákok jajveszékelése, ha nem azt, hogy a gazdasági kiegyezés rendkívül sok előnyt biztosított nekik és nagy elégtétel az nekünk, hogy végre is az ő kvóta-küldöttségünknek kell leszállani a 42% kvóta magas lováról ? Ha viszont nem lenne érdekünk, hogy még áldozatokkal is a két ország külföldi vonatkozásokban és védelmi érdekekért együtt maradjon, éppen az osztrákok mostani Pál fordulása hajthatna a gazdasági külön válás eszméje felé. De magyar részről nincsen oly sötét elfogultság és gyűlölködés. Mi nagyon is tudatában vagyunk, hogy Ausztria textil iparának vámmentes beözönlése, minket az őstermelés bizonytalan egyoldalúságára kényszit; jól tudjuk, hogy a iparilag fejlett Ausztria iparával szemben csak apró dimenziókban fejlődhetik a mi iparunk ; jól tudjuk, hogy a gazdasági kiegyezés, akár a régi szerint, akár a lakosság számát véve alapul, áldozatokat kiván tőlünk : mégis a mai helyzetben, nagyobb czélokért, képesek vagyunk elfogadni egy méltányos kiegyezést, olyat, melyet nem az osztrák kapzsiság kényszerit reánk. De azt kizártnak kell tartanunk, hogy az osztrák eszeveszett tulköveteléseket a magyar gavallérság tempójában teljesíthessük. És állítsa bármily gúnyosan, bármily sértően, bárminő tajtékzó dühhel a Laj thán-tuli sajtó, hogy az önálló magyar vámtariffa játékszer, mi nem tartjuk annak. Hanem igen is tartjuk a kormány komoly tényének, melyet a helyzet okadatolttá tett, melyet meg is valósit, ha — akaratunkon kivül — az osztrák tulkövetelés nem tud egy becsületes, békés kiegyezés útjára lépni. Jelek szerint azonban rá fog lépni. Mert nagyon megijesztette a német sógorokat az a — „játékszer." Békésmegye diesérete. A „Magyar Újság" tegnapelőtti számában a következő szép és helyes czikket közli: Békésvármegye — mint egy rövid tudósítás jelenti — megtisztelte önmagát azzal, hogy a megyében működő körorvosok számára nyugdíjintézetet akart létesíteni. JIz első vármegye ez az egész országban, (lóm, lám I hogy beteljesedik a szent irás, hogyan lesznek az utolsókból elsők, a szerk ) mely teljes tudatában van annak, hogy mily fontos és hasznos szolgálatot teljesítenek a körorvosok s hogy mérhetetlen szolgálataik fejében legalább is megérdemlik azt a csekélyke kárpótlást, hogy abban az időben, mikor már munkaképtelenek, azok gondoskodjanak a mindennapi kenyérért, kikért egész életüket, munkásságukat feláldozták. Amilyen szomorú egyrészt az a tény, hogy az egész országban csak egyetlen egy vármegye akad, mely a kellő arányban méltányolja az orvosok működését, ép oly örvendetes az a jelenség, hogy egyáltalában az orvosok nyugdija érdekében mozgalmat indítanak. Békésoármegyéé a kezdeményezés érdeme s ezért illő, hogy itt az ország szine előtt külön elismerésben részesítsük. Mert bizony fehér holló számba megy az a megye, mely az orvosai tisztességes élhetés módozatairól gondoskodik. — A körorvosok tarthatlan s immár szinte válságossá fejlődő helyzetéről, már több ízben emlékeznünk meg. A lehető leg sötétebb színekkel iparkodtunk festeni a viszonyokat s jól tudjuk, hogy még mindig nem közelitettük meg a valóságot. A megyében az intézményt érthetetlen módon teljesen feleslegesnek tartjuk. Egy szükséges rossznak, mely sok pénzbe kerül — majdnem négyszáz forintba kerül az orvos — évente I s mely azonkívül a rengeteg intézkedéseivel temérdek dolgot ad a hatósági közegeknek is. „BéfósmegyeiKözlönftárcája. Rózsi szenved— A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárczája. — Báthy tanácsos ur már egy hete nyaral Balint Füreden, sajat emeletes villájában. Állítólag az idei fürdő-szezont inkább szerette volna Helvólia egyik kies fürdőhelyén eltölteni, lévén a változatosság nagy kedvelője, aki u*y vélekedett, hogy ott minden erdekesebb, mint az egyhangú Bálint Füreden, a hol egy nyugalomba vonult földbirtokos, hozza még királyi tanácsos, a közügyek terén szerzett érdemei révén lett azzá, még azt az élvezetet sem találhatja, hogy reggelenkent sétakocsizást tehessen. Villaját is csak megboldogult neje, született Nameny Gabriella bárónő kedveért építtette, a kiről azt beszéli a krónika, hogy ti zennyolez éves korban veszedelmes szívbajban szenvedett; felgyógyulását csak 0 fürdő hatásos vizének köszönhette. — Ennek emlékére az öreg Namény Gábor, az apja, emlekoszlopoi, később, midőn a fiatal comtes Báthy neje lett, ez villát emeltetett e szép emlékű helyen. A Naméuy-család analeseiben följe gyezve vagyon, hogy a csalad nőtagjai 16—18 éves korban rendesen veszedelmes szívbajban szenvednek. E megfigyelést a család egyik nőtagja, Lara fedezte föl, a ki a meliett, hogy bánsági tőispánné : „Haladás", „Nöemancipatió" stb. nóegyletek elnöke, védnöke. Különben Lára valódi karakter, a kinél a sors etupán abban hibázott, hogy nőnek teremtette. Emelte erdekesseget az is, hogy ő irta meg a Namény család történetét és hogy pápaszemet vueit. ü bizonyította be azt is, hogy Mária Terézia egyik fiatal gárdistájának neje, a ki az emberi korszak legboldogabb reszében, vagyis a mézeshetek alatt halt meg s csaladjukhoz tartozott, szintén e családi szívbaj áldozata lett. Maga Báthy neje halálának okát is e családi bajnak tulajdnitotta a kezelőorvosok véleménye ellenére, a kik halálakor szivszélhüdést konstatáljak. Különben pedig Báthy tanácsosné Ő méltósága kö'íel állott azon korhoz, a melyet ezüst lakodalom czimen szokás megünnepelni. Báihy tanácsos urnák sokszor tog lalkoztatta elméjét a baj, a mikor töprengve gondolt, vájjon biztos alapú e Lóra fölfedezése? Ha igen, ugy Rózsi szenvedni fog; ha pídig kikerüli a családi nyavalya e különös nemét, ugy az ágaskodj oroszlánnal jelvényes család meg van mentve. A tanácsos ur bizonyos büszkeséggel gondolt erre, ha legifjabb leánya pozsgás arcíát szemlélte. Mert Rózsi, az elkényesztetett kis Rózsi baba mindeddig megczsfolta nénje csodálatos fölfedezéseit; mivel Rózsika már tizenhat éves, nyolez és félhónapos és mindeddig a diserét baj pusztító jelei nem mutatkoztak Báthy papa nagy örömére, a ki szinte arra is merészkedett már gondolni, hogy a csecsés Rózsika tényleg kikerüli a veszedelmet. Es már, már hinni is lehetett a föltevés valódiságában, a mig egyszer Rózsika romba nem döntötte a föltevések eme fellegvárait. Ugy történt, hogy a kis Rózsika egy szép tavaszi nap délutánján összetalálkozott a daliás Kláray Lottival. Éppen Klárayék leié kocsizott Olementine guvernatejával, amikor Zolti a fürge Lolláján arra lovagolt. Zolti köszönt a szomszéd Rózsikának. — Szégyelje magát . . . nem, nem fogadom a köszönését. Maga nagyon megvadult Pesten Kláray. — Sőt ellenkezőleg, megszelídültem. Ha megengedi bebizonyítom, — Bebizonyítja ? — Igen, átmegyek kocsijára. — Hova gondol Kláray I . . . világos nappal . . . Különben jöjjön. Hiszen szomszéd. — S rokon, ha szabad a régi, jó ösrnerőst annak nevezni. — Nem az. Ön nem az Kláray, tudom már egy hete van Báthon s mégse látogatott el hozzánk, az úgynevezett jó ösmerŐ8eihez, de lássa, én nem vagyok afféle sentimentalis lélek, megbocsátom önnek és mint ideiglenes távoli rokont van szerencsém meghívni a kocsimra. Ez lesz a büntetése, ha jól viseli magát visszahelyezem előbbeni hivatalába — meglehet, — hogy idővel előléptetem bizonyosfoku fizetéssel. — Nagyon szeretetreméltó. — Kláray ugye nem fogja rám al kalmazni azt a példa szól: ha a hegy nem jön hozzám, én megyek hozzája. Ugye nem. Megígéri ? — Megígérem. — Adja lovát Dindinak, a lovásznak. Üljön ide. Hogy meghízott a Lollája. — Emlékszik még Lollára? Lolla, a bálinti kaland, maga mikor elesett . . . — Ne nevessen Kláray. — Boldog visszaemlékezés. — Ön gúnyolódik. — Sőt ellenkezőleg; ha valaki vala mit megkedvel, azt megkívánja. En pól dául újra Bálintfüreden nyaralok. — Igazán?! ... azt akartam kér dezni, mikor megy ? — Holnap. — Maga hálátlan, rosz. Elmegy Báthról, mielőtt ellátogatott volna hozzánk. Rosz szomszéd nem oldom fel büntetése alól. — A büntetések ilyen rózsás köteléke alatt szenvedni nem büntetés, boldogság. — Hypocresys. — Sokszor gondolok vissza a boldog múltra ; ,szeretem a régi jó idők emlékeit. — Én gyűlölőm. A szenvedésteli mult az úgynevezett Rózsibabáé, a reményteljes jövő az . . . — Báthy Báthy Rózsa őnagyságáé. — Tudomásul veszi ? — Tudomásul veszem, de megbocsát nekem tapintatlanságomért. Én ösmertem eddig a kurtaszoknyás kis Rózsi babát, de nem ösmertem báthy Báthy Rózsát. AZ idők múlnak, tavaly Bálinton még a maga nyelvén beszéltem magához s meglehet, ez visszatetszést szült, most azonban szívből örvendek, hogy megösmerhetem önt, az ujat, — Lát a Kláray, ón gyűlölöm a képmutatókat, hiszen jól tudja, hogy eddig a kis Róz-ibabát senki sem vette komolyan. ön jól emlékszik a hosszú erdei sétákra, magok jól mulattak — tudom. Rózsi 1 . . . oh, azzal senki sem törődött. A jogomat követelem I Kláray nem gondolt erre, a mikor Rózsi kocsijára ült, „ha ezt tudja, talán máskép cselekszik. O Rózsit most is a réginek képzelte, a csintalankodó kis Rózsibabának, a kinek csintalanságain, eltorzított arezvonásain — pompásan tudta utánozni a vén színpadi kisasszonyokat, nevelőnőket — annyiszor jól mulatott. Rózsinak igaza van, a tavalyi bálintfüredi séták, a s tennis parthik éppen nem tartoznak a legkellemesebb emlékek közé reá nézve. A kiránduló társaságban, a hol igen gyakran Lára, a nénje, Kláray ós ő vettek részt, Rózsi rendesen azon szerepkört kulliválta, a mely közel áll a gardedámok szerepéhez. Rózsi sokkal felvilágosottabb volt, semhogy ezt észre ne vette volna és ekkor haragudott önmagára gyávaságáért, sírni szeretett volna, de nem tette, nem akarta, hogy ez a kikiáltott gentleman vigasztalja őt. Gyűlölte az egész világot, gyűlölte Klárayt, a ki őt még mindig együgyű babának véli. Kláray megértette Rózsit, tetszett neki a leány követelő hangja s a mikor ott Báthy feszületnél leszállt Rózsi kocsijáról, bocsánatott kért s ugy érezte, hogy sokkal hevesebben csókolta meg a leány kezét, mint rendesen szokta. Rózsi elpirult ós C3ak annyit mondott : a viszontlátásra. — A viszontlátásra. Hiába ábrándozott Báthy tanáesos ur Helvétia kies fekvésű fürdőhelyeiről, azoknak nagyszerű sétányairól és sok mindenféle előnyéről, a családi vitában ő maradt a vesztes fél. Bár tervbe volt