Békésmegyei közlöny, 1897 (24. évfolyam) július-december • 52-104. szám

1897-12-25 / 103. szám

kik korábban küldik betegeiket a gyógyító intézetekbe, a kisebb, még mindig igen magas °/o-ot a szegény magán betegek adják, kik később és nehezebben juthatnak az intézeti gyógykezeléshez. A schweitzi és franczia gyógyító intézetek hasonló gyógyulási arányokat mutatnak. Oroszországban 1892-ben épült III. Sándor czár bőkezűségéből Halilában (Finnland) a „Sándor sanatorium" ; 1894bcn ugyan e telepen a „Mária sanatorium" nyilt meg kizárólag nőbetegek részére. Itt három év alatt a felvett betegekből meggyógyult 31'4°/o, javult 37'8°/o, változatlan maradt 18'8°/o, meghalt 12%. Fényes, lélekemelő, bizalomra jogosító eredmények ezek főleg azért, mert a legnagyobb kórisméi pontosságon s a legszigorúbb birálaton alapulnak. Várva-várjuk az időt, midőn az első magyar szegény senatorium is kiadja évi jelentését! Addig is azonban ne nézzük tétlenül s összedugott kézzel a pusztítást, melyet a tüclővész a családban, a társadalomban, a nemzeti legdrágább közvagyonban, a magyar emberéletben okoz ! Legyen minden orvos, minden lelkész és tanitó, minden köztisztviselő, minden emberbarát, férfi és nő egyaránt lelkes apostola a szegény tüdővészesek gyógyítása s a tüdővész terjedése meggátlásának. Alkalmazzuk a hasznosnak bizonyult óvó rendszabályokat. Különítsük el a beteget az egészségesektől; óvjuk a környezetet a fertőzéstől; gátoljuk meg a beteg köpéseinek beszáradását és szálló por alakjában fertőzési képességét; állítsunk vizes köpő csészéket ugy magán lakásainkba, mint a nyilvános és nagyforgalmu közhelyiségekben. Ha csak ennyit teszünk egyelőre, a mit kis jóakarattal megtehetünk : már is sokat használtunk a köz javának s akadályt gördítettünk a baj terjedése elé. Miért nincs harangjátéka B.-Csabának ? Irta a Békésmegyei Közlöny számára Benka Gyula Borongós téli napok. Önkénytelenül emlékeibe mélyed az ember. A ködös félhomályban akaratlanul szárnya támad régi emlékeinknek. Ilyen régi emlék ujul föl előttem is, melyet azért közlök e lap hasábjain, mert szépen fejlődő szülő városomnak múltjával távolabbról összefügg. Szeretettel irányították B-Csaba fej lődését már a hatvanas évek szabadabb légkörében azok, kik közbizalomból a község, vagy egyház elére kerültek. Ebben is szerencsés volt B.Csaba megyénk községei között. A szereplők között nem utolsó volt B.-Csaba főjegyzője, ki a legszükebbkörü hazaszeretet nemes lelkesedésével dolgozott azon, hogy szülő városának anyagi s szellemi érdekeit kitapintsa, köztudatra hozza, elősegítse s ha összevágó körülmények engedik, valósítsa. Mint berlini egyetemi tanuló a lelkesedés hangján irtam 1862-ben nagybátyámnak arról, hogy minő áhítatot keltő hatása van a potsdani harangjátéknak akkor, mikor a Havel nagy tavain mint menynyei szózat hangzik el a nagy Frigyes által ajándékozott harangjátékon az ismeretes karácsonyi szent ének „M e n yből jövénazangyalo k". Önkénytelenül megszállja a hallgatót az ünnepélyes hangulat, s az egymásra boruló hársfa sétányokon a természet templomának oszlopcsarnokait véli fölismernie hangok hallatára az, kinek lelkében vallásos érzelmek szenderegnek. Még a világváros zajában is kedvesen hat a hivők kedélyére az, mikor a kegyes IV. Frigyes által az ottani székesegyháznak ajándékozott remek harangjáték könnyen kezelhető szerkezetén az orgonista valamely szebb szenténekünk dallamát ünnepélyes lassúságban messze kihangzó zöngéssel kikongatja. Elég volt e futólagos közlés vallásos kedélyű s a szent énekeket bensőséggel énekelgetni szerető nagybátyámnak, hogy azonnal szülő városára gondoljon s elképzelje, hogy minő lélekemelő hatása lenne annak a vallásos csabai nép kis világban, ha sikerülne a nagy templom öblös tornyában ilyen harangjátékot fölállítani, mikor ugy is a toronyóra behelyezése jelző harangok szerzését sürgős napi kérdéssé tette a p^ot. egyháznál. Rögtön kész volt arra, hogy a presbyterium elé terjeszti e tárgyban indítványát Előbb azonban alapos tájékozást kért tőlem Berlinből. Irta: beszélj harangöntőkkel, keresd fel a harangjátékot tervező gépészeket, kérj tőlük terveket, kimerítő költség-kimutatást s buzgólkodjál azon, bogy szülő városunknak harangjátékot szerezhessünk. A kedves megbízás folytán fölkerestem Berlin összes harangöntőit, kikértem táj é k oztatásaikat. Nevezetes azonban, hogy a nagy világvárosban nem találtam egy harangöntőt se, ki valaha harangjáték összeszerkesztésére vállalkozott volna. Egyetértőleg arról értesítettek, hogy harangjátékot tervező gépész nélkül ki óra szerkezettel kapcsolatban hajtó korongot, ütőkészüléket, játszópadot szerkesztene s a gépleges fölszerelésről gondoskodnék, ők magukban kiállítani nem képesek Tervező gépészt pedig, ki ujabban ilyen feladattal foglalkozott volna, nevezni senki sem tudott. Sok, eredménytelen utánjárás és meddő tudakozódás után végre okom volt réméin-, hogy helyes nyomra találtam. Értesültem, hogy él a világváros határában közel Berlinhez egy tapasztalt öreg harangöntő, kiről társai sejtették, hogy kérdezősködéseimpe nemcsak kielégítő választ adhat, de jó pénzért harangjáték kiállítására vállalkozás is kész lesz. Omnibusra kaptam, kidöczögtem azon városrész legutolsó házsoráig, melyen tul a tapasztalt mestert keresnem kellett. Félórai gyaloglás után elértem a harangöntő telepre, melynek magas kéményei akkor is erősen füstölögtek. A mély ka pubejárat melletti irodába benyitok. Ott egy nehezen halló öreg anyókára találok, ki fürkésző szemekkel méreget s mintha valami sejtelem villanna meg lelkén, nem akarja megérteni sem jövetelem czélját, sem ismételt bemutatkozásomat. Leültetett s kért, hogy várjak türelemmel, mig az öreg harangöntőt a gyártelepről előhívja. Kis vártatva hallám az érkezők lépteit, élénk beszélgetését, sőt egy-egy elfojtott kaczagást is véltem elhangzani! Meglepett a belépők derültsége s társalgásuk élénksége. Meglepetésemet még inkább fokozta az a váratlan fordulat, hogy a bőrkötős, kormos, pápaszemes öreg harangöntő átölel, nyakamba borul, öszszecsókol, öcscsének szólít s ömlengő szeretetének minden kedveskedésével elhalmoz. Hiába törekszem fölvilágosítást adni arra nézve, hogy itt tévedés forog fenn, hogy én nem tartozom a harangöntő tisztelt rokonságához. Alakoskodásnak nézte a két öreg minden vonakodásomat s meg volt győződve, hogy én vagyok a Hamburgból várt rokon, a technikus, ki majdan a harangjátékok fölszerelésében is támogatni fogom a most már mindenre vállalkozni kész öreget. Nagy nehezen tudtam e csalódással átszőit helyzetből szabadulni s csak egyetemi tanulói minőségemet igazoló irataim előmutatása győzte meg a rokonszeretetben elvakult öregeket, hogy a távolabbról hozzám hasonló s asztalukon fekvő fénykép eredetije, kit ők oly türelmetlenül vártak s ki időközben technikai ismereteinek gyakorlati bővítését keresve Amerikába átvitprlázott, még sem én vagyok Az eset komikuma kárpótolta aztán B.-Csabán nagybátyámat, mikor fölvilágosítottam, hogy a vállalkozó harangöntő. gépészének nekem kellett volna lennem, mert ilyen szakember támogatása nélkül az öreg s m mert semmi harangjáték készítésére gondolni. A barátságos öreg fel világositásából tudtam meg aztán, hogy a harangöntéshez használt érez kilóját, kétszeres árban számítják akkor a vállalkozók, midőn ilyen egyházi fényűzés szolgálatába állanak, mert nincs oly biztos technikai eljárásuk ma se, hogy minden megöntött harang hangját hangtani pontossággal előre meglehessen állapítani. Ezért aztán esztergályozás által öblösebbé, vékonyabbá teszik a megöntött harang testét, hogy mélyebb hangot nyerjenek. Sokszor azonban újra át ismételve, össze kell zúzni a megöntött harangot, hogy sok bizonytalan vergődés és tapogatás után a kellő hangfokot előállíthassák. E költséges vállalat aztán lehangolta nagybátyám tervezgetését. Bár tudta, hogy a vallásos csabai nép egyházi czélokra szívesen meghozza a tőle telhető áldozatot; bár számithatott arra, hogy egy-egy nevét örökítő harangra a jó Marik-félék megnyitják erszényüket; mégis elejtette terveit s elhallgatta azon indítványát, hogy a nagy templom öblös tornya harangjátékával gyönyörködtesse a magyar Alföld vallásos protestáns liiveit. Gyümölcstelenül lehullott ez a mag is. Mélyen eltemette azt a feledés porába a haladó idő. Es mégis jónak láttam az ünnepi harangzugások e napjaiban föleleveníteni ez esetet egyrészt, hogy a szülő városát és egyházát őszintén szerető nemes lélek tervezgetéseit szó nélkül elenyészni ne hagyjam, másrészt, hogy a gyakorlati kérdések más árjában arra is reá mutassak, hogy a vallásos nép kedélyvilágának s hitbeli összetartozásának fokozásáról sem szabadna a vezető köröknek megfeledkezniük akkor, midőn B.-Csaba szerencsés kifejlését irányítani kívánják. A mult hagyományai sokszor jelzik a jövő teendőit. A belügyminiszter kriszkindlije Csabának. — Az önálló árvaszék. — Tehát meg van ! És éppen kriszkindlire. JIz önálló árvaszék ügye, mely a belügyminiszter jóváhagyásával éppen karácsonyi meglepetésnek megérkezett. Érdekesnek tartjuk a jóváhagyásról kelt miniszteri leiratot szó szerint ismertetni, ez a következő : A gyámsági és gondnoksági ügyek redezéséről szóló 1897. évi XX. t. cz., 174. §-a alapján a gyámhatósági jog gyakorlatával felruházott Békés-Csaba község által folyó évi november hó 16-án alkotott és a közigazgatási bizottságnak folyó évi deczember hó 7-én 1905 szám alatt kelt jelentésével felterjesztett szabályrendeletet ezennel jóváhagyom. Erről a közigazgatási bizottságot a jóváhagyási záradékkal ellátót szabályrendelet két példányának leküldése mellett azzal értesítem, hogy a szabályrendelet egyik példányát a nevezett község gyámhatósági intézkedései elbírálásánál való hivatalos használat végett tartsa meg, a szabályrendelet másik példányát Békés-Csaba községének adja ki. A miniszter helyett: Széli Ignácz, államtitkár. A jóváhagyás alkalmából érdekesnek tartjuk megírni, hogy Csaba az első az országban, melynek nagyközséyi szervezet mellett külön árvaszéke lesz. Az ügyek rendes menetele igényli, hogy — amennyiben ez lehetséges — az intézmény már a jövő év első napjával élotbelyólag csak készpénzfizetés ós felemelt árak mellett adhatja az „arany-jávát". Hiába igyekeztem fel világosítani, hogy Kuba szigetén nem járnak fagyok, a mennyiben — Kolumbusz szerint — ott az őslakók csupán fülbevalóval ruház kodtak; hasztalan akartam megnyugtatni, hogy feleségemnek a „mokka" ellen sem lesz — a kontó — eemmi kifogása; a recipiált Mercur megcsökönyösödött s én üdült gyomorkatharusom ellenére kénytelen voltam paprikás-szalonnát kávézni! Taglós mészáros legénye meg egy reggelen ezzel köszöntött be hozzám : — Tisztelteli a gazdám rektor uramat 1 s jó néven venné, ha András nap jára a húskontót szaldiroztatni szíveskednék. Azt mondta: nem alkalmatlankodnék, de a k a m u t i országos vásáron vágókat szeretne venni 1 . . . A mészáros után jött a szabó; a szabót követte az adóvégrehajtó. S nem volt egyikben sem lélek a párbér hátrálékok inkasszálásáig halasztást adni. Szorongatni próbáltam hát ón is a presbyteriumot, meg az iskolaszéket. A legközelebbi vasárnapon erős czélzatos sággal, tőlem telhetőleg magas lenórból énekeltem a III. zsoltárt: „Óh mily sokan vannak, A kik szorongatnak ! Sokan azt állítják, Én rólam azt mondják: Veszett ennek a dolga I" Az ájtatos gyülekezet elég buzgó sággal zengte u'ánnam Szent Dáviddal közös keservemet, ám a következő héten megint nem jelentkezett egyetlen párbér fizető sem. Exponálni kellett hát végre maga mat . . . Másik vasárnapon az „ünnepi énekek"-ből kántáltam a következő zsoltárt : A tisztviselőt a közrendekkel, Ruházd fel engedelmes lélekkel: Győzd meg szivökben őket a felől, Hogy a közjót kell tenni legelői. ÉB önnön hasznát kiki ugy keresse, Hogy párbérét elébb lefizesse ! Kösd egybe elsők s utolsók munkáját, Hogy itt a jó rend meglelje hazáját I Ezt a zsoltárt az illetékes körök már csakugyan megértették. Másnap a tisztviselői kar nevében a kurátor saját házamban ugy nyilatkozott, hogy 20—30 köböl búzáért nem lett volna szabad — Isten és ember előtt — csúffá tennem a falut. A közrendeknek — ugy mond — csordást, kanászt, meg baktert is kell fizetni. Mivel pedig ezek tudvalevőleg tarisznyából kosztolnak, — konvencziójuk is előbb való a párbémél I Helyzetemben az apostolok bármelyike is kidobta volna az igy érvelő kurátort. Én higgadt maradtam, s különös tekintettel méter mázsán felüli termetere, nem löktem ki. Csupán ennyit mondtam neki apostoli türelemmel: — Kurátor uram beszéjébői megértettem, hogy kegyelmed pogány mint egy török, álnok mint egy farizeus és ostoba mint egy szamár I Énekeljen hát kigyelmeteknek aztán a bakter, orgonáljon a csordás, magzatjaikat pedig nevelje a kanász I A buslakiak smuezigabbak az oláhoknál ; — én meg karakánabb leszek Szent Pálnál! . . Nam csak itt hagyom, de be is pörölöm kendteket 1 Bárdosházán reki'ramnak mindig pontosan megfizették a párbért, — mégis ott hagyta az eklézsiát. Elköltözött oda. hol tiszviselők ós közrendek egyenlőkké lesznek; oda, hol angyalok énekelik a zsoltárt . . . A bárdosháziak épen azon időben hirdették meg az igy megüresedett rek tori állást, a mikor kurátor uram aposto'i erényeimet megingatta. A Bánffy kormány protekciót üldöző bölcsessége nélkül nem mertem volna a pályázók közé sorokozni. Semmivel sem volt ugyanis több összeköttetésemBárdos házán, mint a mennyi Maczák György uramnak van — Sziám ban. Olvasván azonban az erélyes miniszteri rendeletet, a mely szerint : „kinevezéseknél az érdemesség képezheti csupán a döntő mozzanatot", bátorságot vet tem a négy szobás lakás, hatvan magyarhold föld és hat szekér fütő-szalmával javadalmazott rektorságot alázatos tisztelettel kérelmezni. Kérvényemhez — a többek között — eredetiben csatoltam hat gyermekem keresztlevelét s hangsúlyozva hivatkoztam a Slöjd-tanfolyam sikeres elvégzésére. Választás előtt a bárdosházi presbyterium átiratban értesített, hogy hatszoros apaságomra tekintettel lesznek. Slöjd minősitvényemre azonban kár volt hivatkozni, mert Bárdoshá'.a tiszta magyar község; a presbyterium tehát nem óhajtja, hogy az uj rektor holmi idegen nyelven uzoválná az a-b c-ót. Különben — fu vardij igények nélkül— a választás napján személyes megjelenésemet kérik. A közmondás azt tartja : „Hivott vendégnek asztalfőn a helye." Természetesen jó jelnek vettem ón is e meghívást. Szeméíyt s megjelenésemet pedig magam is szükségesnek láttam, mert fel kellett világositanom a bárdosbáziakat, hogy slöjdül nem beszólni, hanem fejőszéket, gyurótáblát, meg baltanyelet szokás csinálni, Jó napi járó földre esvén Buslaktól Bárdosháza, ón már a választás előestéjén kompareáltam 1 ismerettség híjával be is szállásoltam magam „Arany Bárd" hez czimzett fogadóba. Az „Arany-Bárd" piszkos volt, mint egy rozsdás fejsze. A fogadós már az ebő benyomásra szörnyen bárdolatlannak, bora pedig erősen baptista jellegűnek látszott. Mindezen körülmények nem látszottak feszélyezni azt a három tagu tár sasígot, amely egyik sarokasztalnál zajos hangon tárgyalta a másnapi rektorválasztás esélyeit — Ezek vetélytársak, gondoltam magamban. Itt nincs kilátás egyhangú vá lasztásra . . . az az egyik vendég uniformist visel s oldalán görbe kard lóg. Mikor a fogadós a második nem rendelt spriczczert tette elém, illő diszkróczióval kérdeztem tőle: — Törzsvendégei önnek a tulsarki tisztelt urak ? — Mért kérdi ? — mordult rám aranybárdos. — Erdekei a — társalgásuk I — Hát üljön közóbük, akkor közelebbről érdeklődhetik; nekem meg nem kell egy-két spriczczerért külön gyertyát égetnem . . . Ezzel elfújta előttem a gyertyát, poharamat pedig ezen ajánló szavakkal helyezte az ismeretlen uraságok asztalára : — Ennek az urnák tár-ulhatnékja van és koczczintani akar I (Pedig akart a mándoki I) Most már, ha mindnyájan kívánják, csapra veszem a sikhegyót. . . — Éljen a síkhegyi I legyen szerencsénk 11 — ez a viharos kitörés előzte meg a kölcsönös bemutatkozást. Mire az „Aranybárd"-os síkhegyijét asztalunkra raktározta, én már Nagy Sándor p in? ügyőri biztos, Setét Fló rián kéményseprő ós N y i r ő Fridolin fodrász mester urak — mindnyájan bárdo

ehízi polgárok ismerettségóvel voltam szerencsés dicsekedni. Harmadik koczczintás után megtudtam azt is, hogy a fogadós a presbitériumnak, — a biztos, kéményseprő ós fodrász pedig az iskolaszéknek agilis tagjai. A milyen mértékben fosyott a síkhegyi, olyan arányban kezdett bizalmassá lenni az — iskolaszék. A tizedik közös fél liter után a kéményseprő „öregem"-nek, a borbély „amice"-nek titulált, a fináncbiztos pedig sommás „per-tu" ponarat ajánlott. (A ki hasonló helyzetben nem fogadta volna ezt el, az vesse rám az első követ 1) Csupán az „Arany-bárd"-os mutatott irántam hideg közönyt; bár hogy bnnál Később, a mint szemeim aklimatizá- j nagyobb készséggel gondoskodott a friss lódtak a maró pipafüsthöz, kivettem, bogykele tü barátság felmelegítéséről . . . Egy