Békésmegyei közlöny, 1897 (24. évfolyam) július-december • 52-104. szám

1897-09-19 / 75. szám

XXIV. évfolyam. B.-Csaba, 1897. Vasárnap, szeptember hó 19-én. 75. szám. BEKESME&YEI KÖZLÖNY POLITIKAI es VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség : Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. Kiadóhivatal: Apponyi-utcza 891/, sz. (Zzsilinszky-féle ház) ELOFIZE TESI DIJ: Egész évre 6 forint. - Fél évre 3 forint. - Negyed évre 1 frt 50 kr. I Apponyi-utcza 891/, sz. (Zsüinszky-féle ház , ^^ J, ,, . , ,, .„ , .. , . ' l E-nyes szam ara 8 Kr. I hova a kuldemenyek ós az előfizetési pénzek hova a lap szellemi részét illető kozlemenyek ' küldendők Előfizethetni: helyben a kiadóhivatalban, vidéken a posta utján utalványon. Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. 1 A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetéseket lapunk számára elfogad bármely jónevű fővárosi és külfföldi hirdetési iroda. „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Hadi játék. G. B.) Változik az idő s benne a népek érzelme azoukép. Egyesül a tüz s a viz. A világ bámulatára kiegyenlíthetetlen érdekeket hoz kapcsolatba a sors, s hol addig emésztő gyűlölet lángja lobogott a szivekben, — baráti, szövetségestársi érzelmek melege mellett keres boldogulást az emberiség. Nem oly régen volt, midőn a büszke fran'czia tricolor porba tiporva hevert idegen föld porában, midőu liarczi dicsőségére átláthatlan árnyat vont a balszerencse, mely után vezető arczképét örökre elveszteni látszott s íme ma a két, vad tusákat vivó fél egy kelyhet emel fel s egymás törlietleu barátságára iszsza meg abból a habzó italt. És a lelkek mámorba esnek, a democratia istenasszonya tárt karokkal öleli az absolutizmust. A nagy német birodalom hatalmas császárja is eljött hűséges szövetségeséhez, a lovagias magyar királyhoz, gyönyörködni annak harczosaiban. Az idő megemésztette a multat." A népek szövetkezése más alakot öltött, döntő a jeleukor érdeke, politikai vi szonyai. Szövetkeznek a uemzetek a béke érdekében, százezrek öltöznek fegyverbe, milliókat költve, eljátszák a valósziuü háború lefolyását — a béke érdekében. A társadalom forr, valami ujat megalkotni készül a régi korhadó rendszer romjain, ám a királyok összejönnek s megmozdul ezer és ezer katona s vitézségéről, erejéről, fáradhatlanságáról és harcképességéről iparkodik előttünk tanúságot tenni A hatalom mégis csak ebben van. Ama kis golyókban, miket a mechanismus előrehaladt tudománya öldöklő készülékekbe helyezett. A népek örömrivalgása fogadja az uralkodókat, kik oly ritkán jelennek meg közöttünk. Üuuepi mezt ölt az egész vidék, hol átutaznak. A magyar nemzet előtt miudig ünnep volt, midőu határain királya meg jelent, százszoros az üuuep ma, midőu oly uralkodó fején tudhatja Szeut István ragyogó koronáját, ki szavaiban hivatkozik a magyar „jó szivre." Mintha meguyiluának a sirok s azokból fölkelnének a magyar nemzet királyai s visszavarázsolóduék ama daliás kor, amidőn a király szive együtt dobogott örömben és bubáuatbau a houfiakéval. Három század suhant el az enyészetbe, hogy uem hallott ily szavakat a magyar, majd el is feledte, hogy e tulajdonnal Hir s ma, midőn uj életre kelve hangzik el e szó a fejedelem ajkairól, feledi vérző sebeit s szeme áldólag pihen meg uralkodója nemes alakján. A k rály királyi vendéget lát, — a nemzet ősi hagyományaihoz hiveu lelkesülten fogadja azt. — Komárommegye mezőiu daliás csapatok mutogatják harczratermettségiiket s bár a hadsereg nyelve nem a nemzeté, de fiai azok, a szivben magyar vér buzog, a szemekben magyar vitézség füze csilláoalik meg, mely ezer éveu át ezer csatát vivott s templomokat tölthetne meg győzelmi babéraival. II. Vilmos bizouyuyal megelégedetten távozik szövetséges társától, mert a hadi játék, mely szemei előtt lefolyt, méltó ama hadseregéhez, mely jelszavául fogadta uralkodójáuakbüszke szavait, hogy : „Csak az Istentől fél." Budapest díszben. — A „Bókésm. Közlöny" fővárosi tudósítójától. — Érdemes megnézni most Budapestet, a lázas készülődés közben. Nem tudni micsoda titkos intésre, vagy a lelkesedésnek mily elementáris felbuzdulására történik, de már tegnap reggel a díszítés arányai azt mutatták, hogy Budapest pompázóbb lesz külső ókitésekben, mint lavaly, vagy bármikor. Azt mondják ennek a fényes kiöltözésnek politikai súlya van : manifesztálni akarják, hogy a hármas szövetségben Ausztria-Magyarországnak súlyt a magyarok adnak, ez az ezer esztendős munkásnép, melyben van hév, nemzeti becsület, bátorság, erő és nemzeti öntudat. A Kerepesi-uton pénteken délelőtt csak a legnagyobb akadályok között lehetett haladni: Budapest eme főlüktető erén kőrakások, homok buczkák között ugrál a kétségbeesett járókelő. Lázas munka, hogy az uj kövezés készen legyen. A kőverők pokoli zsivaja. Az ut elején már most megkapó látványt nyújt a diadalkapu, a mit Manheimer festőművész tervezett. Hatalmas korintusi oszlop, melyről messziről megesküdnének, hogy márvány. Üregében egy nagy fenyőszálat rejt, melyhez körben apró léczek szegeztettek, ezt beborították viaszkos vászonnal, de pazarul fest a kettős korinthusi oszlop, tetején művészi oszlop fej, melyet tegnap már aranyozni kezdtek, a hatalmas turulmadár, mely az oszlop éke lesz, még a földön hever. Magam is marizsgattam szárnyait. Bizony gipszből van szegényke. De'ifönt, a négy emeletes palotákon fölülemelkedve, megkapó lesz. Szedett-vedett ponyvák takarják, bizony igen gyéren a szárnyas géniuszt, a mely a német császárt megkoszorúzza. Ez is ott képez még közlekedési akadályt a Kerepesi-uti torkolatnál. Persze, a szükséges perspektíva nélkül mit sem mutat. Az itt folyó munkálatokról azonban nincs oly hatalmas néző közönség, mint az Albrecht uton, a hol a Hungária szobor készül. Az oszlopot előttem varázsolták át deszkákból márvánnyá, Hungária gyomrát (bocsánat, csak a valóságot beszélem) előttem rakták tele forgácscsal, hogy a foltos zsák alkalmatos redőnyöket vessen rája. A foltos zsákra aztán gypszet kanalaztak és kis idő múlva magam is kétkedtem, nem varázslat előtt állok-e ? De inkább a párbeszédek maradtak emlékemben Itt ugyanis a néző (néha ezerre is megnő) ós a szorgoskodó szobrászok között valósággal kedélyes beszélgetés folyik. Ilyenek például egész vigan járták: — Ne tessék annyi forgácsot tenni oda, nagyon poczakos lesz. — Az olaj ághoz jó lenne Nerudából olajfa kivonatot kérni, hogy a Hungária olajágának illata is legyen. Itt a kivilágitási próbát is megtartották. Minden póznán (az ördögbe honnét vették a póznák e millióját) mindegyikén erős villamlámpa. A dunapart különben is a legteljesebben készen. A szabadelvüpárt ablakain bibor-bársony disz leng, az erkély különféle szinü villamlámpákból, a nemzeti korona és tölgy meg habér ág, majd ha este kigyúl, akkor lesz Budapest valóságos tündérország. Befejezettnek mondható a fürdő-utcza „BékésmegyeiKözlöny"tárcáia. Jertek lányok . . , Jertek lányok, jertek hozzám, Gyűljetek ide köribem Hisz rajtatok kivül a földön Nem gyönyörködöm semmiben. Jertek lányok, jertek hozzám, Aki nagy szánandó beteg. S akit rugdosnak erre-arra A piszkos lelkű emberek! Jertek lányok, jertek hozzám, Mind, kik enyémek voltatok, S hogy szivem lelkem felderüljön, Dalt ós virágot hozzatok Valami lázas, szédítő dalt, Amitől az agy részegül, S a virágok közt hadd legyen a Sötét czipruság legfelül. Jertek lányok, jertek hozzám, A ti szivetek jó, szelíd, Es meg fogja bocsájtani könnyen Az én lelkem nagy vétkeit. Nektek meggyónok halk beszéddel Mindent ami csak rám tapad, Tinektek meggyónom titokban ; Szerettem a virágokat. Jertek lányok, jertek hozzám Virágillat volt életem, Csoda-e most, hogy haldokolva Csak a virágot szeretem. Virág a lány is — s ez a bűnöm Szivemnek száz virága volt, Nappal szőke, fekete éjjel, S vörös, 1 a változott a hold. Jertek lányok, jertek hozzám. Tőlem ma már kár félnetek, Virágot kérek koszorúra, S nem mámorterhelt éjeket, S mert a kosz ru itt e földön Elők számára nem terem — Jertek lányok — jertek ki hozzám Legyetek ott is én velem! Hrabovszky Lajos. Jetti, az édes. R^génykót akarok irni. Nem diva'osat, csak egyszerűt ós könnyűt, amelyik meg nem kacagtat, de meg sem rikai. Regény regmy, bájo3 regény a kis Jettiről. E& Jetiikéről szóló regény lesz. S ke dodik olyanformán, mint egy lágy dal, amit messziről hallgattunk szelid nyári alkonyon. Ekkor csend van, a fehír vi rágós akacok illatokat lehelnek ki, az udvaron egy vén hárs bólongat. Ugyan miért bólongat a régi fa, mikor nem lendül egy fuvalatnyi szellő sem ? A nap az imént verzett el. Rózsaszínű ós lágy minden ; — ekkor valahol egy nyitott ablakból zongoraszó hangzik : szerelemrevágyó, ábrándos leányka fohásza ez az édes alkonyathoz. Egy oly szonáta, amelyikben nincs trilla, csak mélábusan zengő akkor dok halk ölelkezése az édes melódiába. Ekkor kiáltja egy hang a szobából : — Jetti I Jetti I Ez a hang sem ingerült, vagy nyers, csau szelid, szelid, de fájdalmas szomorúsággal van teli. S erre elhal a zongoraszó, vége a gyönyörűséges melódiának . . . Be kár volt ennek a hangnak megszólalni I Igy kezdődik valamiképpen a regény, amelyik a kis Jettiről szól. I. Kegyed bizonyosan tudja, ki volt Jettike. Vagy nem ? Jettike szegény leány volt. Hisz én csak a szegény emberek nehéz keresztjével foglalkozom, ő ró uk beszélek önöknek a társadalom előtt, mint az én ör-g barátom, Kálnay László, aki teljes világéletében az apró emberek fiskálisa volt. azért elnevezték őt tyukprókátoruak. Pedig nem mindegy az, havalaki ezerholdas latifundiumok jogtaná Cíosa, avagy Korsnak, a sánta kis szabónak, akit feketehegyi és kiskövösdi Török Aladár ur — ki díjnok a vármegyénél — negyven forint és hetven krajcárig csapott be ? A hetven krajcár a gombok költsége... De, kérdi ön, hol a regényke, amelynek hősnője a kis Jetti ? Jetúke egy nyomdában volt könyvelő kisasszony. Ebben a nyomdaban egy újság is jelent meg. Apró vidéki lapocska, amit Kókucz ur szerkesztett, ki oly kövér volt, mint a vidéki szerkesztők között senki. Az urak, — igy csúfolták a kis napilap munkatársait, ketten voltak ők — átjártak a szerkesztőségből a kiadóhivatalba, mit csak egy ajtó választottéi, udvarolgatni Jetiikének. A vidéki zsurnalisztika csupa fiatal legény. Fiatalság — boldogság, ahogy kezdenek vénülni, polgári ós tisztes foglalkozás után néznek. Kókucz ur, a szerkesztő, sohasem udvarolt. Feleséges vén urnák tartotta magát, ezért ő rendesen igy szólt: — Ej, ej I Talán még megbolondulnak I Valóban ezt gondolni lehetett. Jettike ugyanis bájos leányka volt. Oly bájos, hogy Kelemen ur, a ki kis legény vala, vastag, táncoló bajuszszal ós gyorsan tiptopogó léptekkel ós még egy pálcával is, melynek fekete csont volt a végén és majd akkora volt, mint az egész fiu, mondom, Kelemen ur egyszerre sokat kezdett foglalkozni a szivével. Különösen ennek billentyűivel. (Ez akkor történt, mikor Jettike a kiadóhivatalban nyert állomást harmincöt forintra, a cime : könyvelőkisasszony ) II. A Vertán igy szól egy napon Jetükéhez, mikor délután, lapzárta felé bement udvarolni: — Jettike, ón szeretem magát. De nagyon szeretem ón magát. Jettike most stradzakönyvvel foglalkozott épp. Tehát igy felelt: — Hagyjon békét, Vertán ur. De hogy, hogy nem, ez nem volt ám valami gorombán mondva. Ugy volt mondva, hogy Béla csak azt felelte : — Jól van, magára hagyom most. De estére hat órakor várni fogom. Haza' kisérem, valamit mondani akarok. Megengedi ? — Nem engedem meg. Béla nevetett és köszönt, o hosszú fiu volt és sovány, de nem éppen csúnya arcu. Kedves szemei voltak, értett a sóhajtáshoz, néha tárcát irt a lapba ós a színházi művésznőket kritizálgalta. Higyébkónt ő segédszerkesztőnek titulázta magát ós riporter volt. Mert sokféle megfordult, csinos óralánczot függesztett mellényére, ennek a végén egy nehéz lakat volt a zsebébe rejtve. Igy várta ő este a nyomda előtt a járdán Jettikót. Már ősz volt ekkor, október eleje s hűvös szelek futottak végig a kis utczán. Béla fázott, felgyűrte a gallérját. Szerette volna tudni, vájjon soká .kell-e még várni Jettikére. S ekkor az órájára gondolt. — Oh mily bohó valók . . . Igen, igen, ezt sóhajtotta Béla. Az órát ugyanis felemésztette egy virágcsokor, amit a kis ujságiró Cloclo nagysámnak küldött, ki a cirkuszban tánczolt lovon és kötélen. Ekkor kilépett Jettike az ajtón. Béla felé közeledett s kalapját (ezt délután vette a Zöldpapagálynál, hol ismerős) csinosan emelte meg. — Jó estét, Jettike I Ezt kedvesen mondta. Barna szemeit egyszerű ós bájós mosolylyal fügesztette Jettikére. A leány az első pillanatban arra gondolt, hogy elküldi a fiut. De aztán, miért miért nem, nem tette mégsem. Vájjon mi célja volna annak ? I Végre is, végre is . . . — Nos mit akar mondani ? Béla voltaképpen csak haza akarta kisérni Jettikét. De ugyan mit mondha tott volna egyebet, mint ezt! — Azt amit délután mondtam. Hogy szeretem kegyedet, Jettike 1 Igy lépegettek egymás mellett. A fiu suttogva beszélt, kedvesen a leányhoz hajolva. Lakunk mai számához egy iv melléklet van csatolva.