Békésmegyei közlöny, 1882 (9. évfolyam) január-december • 1-144. szám

1882-03-30 / 39. szám

B.-Csaba, 1882. IX. évfolyam, 30. szám. Csütörtök, márcziushó 23-án. ÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelenik hetenként háromszor : vasárnap, kedd, (féliven) és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ helyben házhoz hordva, vagy póstáu bérmentve küldve : Egész évre 8 írt Fél évre 4 „ Évnegyedre 2 „ Lapunk számára hirdetések felvételére fel van jogosítva : Haasenstein és Vogler czég Bées, Prága, Budapesten, Németország és a Svájez minden fővárosaiban. A vidéki hírlapirodalom. A mostani évet a vidéki hirlapirodalom egyik legtermékenyebb évének fogja jelezni az irodalomtörténet. Vannak, kik e jelenségben semmi örvendetesei sem látnak, sőt a hirlapirás proletárjairól beszéltek és beszélnek. Való igaz, hogy sokan nem tudnák igazolni, mi teszi őket hivatottakká a magyar hirlapirodalom művelésére, mert sem önálló művekkel nem léptek föl az irodalomban, sem elösmert lapok mellett nem működtek ugy és anynyi ideig, hogy az irodalomba bevezetett és bevett nevekül lehetne őket tekinteni. Sőt vannak, kiknek azt is nehéz volna bebizonyitaniok, hogy átalában képesek magyarul irni, de ugy, hogy ezért bírságot ne kellene fizetniök valamely írói törvényszék előtt. És ezek között olyanok is vannak, kik pusztán nyereségvágyó számításból tolakodtak be a magyar irodalom, illetőleg a hirlapirodalum szentélyébe. Természetes, hogy az ilyen gyarapodáson semmi oka sincs örülni az irodalomnak és az irodalom barátjának. De végre is a hirlapirás „libera ars"! Itt nem kell irodalmi képesítés, elég ha valaki nyomdászra akad, hogy az ő szellemi termékeit a nyomdafesték köntösében napvilágra bocsássa! Azonban a hivatásnólküliek száma még sem oly túlságos, s mint férges gyümölcs előbb-utóbb le fog hullani fájáról. Azért másrészről a vidéki hirlapirodalom, föllendülésének, kiterjedésének nem egy örvendetes oldala is van; az irodalomtörténet a számlát nem csak számbeli, de erkölcsi eredménynyel, nyereséggel zárhatja le egyszersmind. Főszerkesztő : GARZÓ GYULA. SZERKESZTŐSÉG tS KIADÓHIVATAL : Apponyi-utcza 891. számu. ház, hová a lap szellemi és anyagi részét illető minden közleményt ezimezai KÓriink. Kéziratok nem adatnak vissza. Nem szenved kétséget, hogy az irodalom a nemzeti szellem munkásságának legmagasabb eredménye. Az is tény, hogy a hírlapirodalom annak leghatalmasabb és legvésbbó nélkülözhető ágává lett. A politikai és kiválóan tudományos és szépirodalmi lapoknak főleg a lő városban, a nemzeti élet központjában kel müveltetniök. Az általános nemzeti érdekeket az irodalmi központ képviselheti leghivatottabban. De az általános nemzeti érdekek nagy körében ott találjuk az egyes vidékek érdekeit. S a nagy nemzeti munkásság kiterjed a haza minden pontjára és kell, hogy többé-kevésbé szerves összekötttésben legyen. Igy a vidéki hirlapirodalom valamint első sorban képviselője a nagy nemzeti érdek körén belül ama vidék sajátlagos érdekeinek, jegyzője és történetirója az ott fölmerülő és lefolyó eseményeknek: ugy másrészről első sorban van hivatva az átaláaos nemzeti érdeket és törekvést ama vidékre alkalmazni, ott hirdetni, ott közvetíteni, s az áltaiános nemzeti eszmemozgalomban egy hullámgyürüt képezve az indító eszme hatását kiterjeszteni, tovább adni, s a vidéket a nemzeti törekvések minden mozzanatában a központtal egy nagy körbe tartozónak tüntetni fői. A vidéki hírlapok első sorban és túlnyomó többségben társadalmiak, s mint ilyenek kitűnően hivatvák azon kérdések megoldásában működni közre, a melyek a hatalmi intézkedések körén tul, de nem ollentótben azzal, a nemzeti társadalom által oldandók meg. Társadalmunknak sok teendője van, hogy a szabad, müveit nemzeti közjólót eszményét elérhesse. De ezen teendők között mindenha első és legfő feladat leszeu a müveit nemzeti társadalom első kelléket: a nemzeti nyelv átalános elterjedését és haszEgyes SZJIU ára 10 kr. A keddi szám ára 5 kr. Kapható Klein Ödön könyvárus urnái és a nyomdában. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyilttér^-ben egy sor közlési dija 25 kr. Elöíizethetui helyben akiadóhivatalban, Kleiu Ödön urnái ós Biener B. ur nagytőzsdéjében, de Povázsay László úr nyomdájában is fogadtatnak el előfizetések és hirdetéseik; vidéken a postahivataloknál 5 kros póstautalványnyal. nálatát eszközölni; önkényt, azon meggyőződésnél fogva csupán, hogy e hazának csak ugy lehetünk testtel és lélekkel polgárai, ha a hazának, a közös édes anyának, nyelvet sajátunkká teszszük s magunkat szóval és tettel Magyarország gyermekeinek valljuk. A társadalom ezen föladatának teljesítésében méltán állíthatjuk, hogy a vezérszerepet a hírlapirodalom gyakorolhatja leghivatottabban. Hogy különösen a vidéki hirlapirodalom a közelebbi érdekekkel kapcsolatban első sorban viheti be a nemzeti nyelvet mindazon körökbe, hol szellemi táplálékot igényelnek. De ime épen ezért óhajtandó, hogy a vidéki hirlapirodalom a legjobb kezekben legyen; kik hivatással birnak a nemzeti nyelv művelésére; kiknek van érzékük a nemzeti nyelv kelleme, szépsége és bája, hatalma és bűvös ereje iránt; kiknek szive egyedül a nemzeti érdekek és törekvések hevétől ver; kik a nemzeti szivnek és leieknek küldetésszerüen hivatott ébresztői ós terjesztői lehetnek, kik hivatással lépve az irodalom mezejére, maguk is tényezői a nemzeti irodalomnak, ismerői a fejlődés azon folyamatának, melyet a nemzeti szellem öntudatos tevékenysége feltüntet. Nincs szándékunk az irodalom munkásairól dicsbeszédet irni s azokat a soknemü önhittség s különösen a politikai önhittség rovására kiemelni. Mert megdönthetetlen tény, hogy nemzetünket nem a politika, de az irodalom támasztotta uj életre! S ennél nagyobb dicsőséget senkisem adhat az irodalomnak! De figyelmeztetnünk kell vidéki hirlaptársainkat S különösen annak hivatott munkásait, hogy öntudatos munkásságuk nemzeti életünk és müveltségüuk fentartásában, terjesztésében és virágoztatásában sokkal fontosabb, semhogy hivatásuk magasztos voltáról csak egy pillanatig is megfeledkezhetnének. A „BÉKÉSMEGYEI KÖÍMlXY" TÁRC7Á! I z é. ) Midőn egy üzleti utazás után nőm boudirjába léptem, őt térdepelve találtam egy szék előtt, melyen egy nagy, csodálkozó szemű fiúcska ült. Nőm elém jött s üdvözölt, nem szívélyesebben s nem kimértebben, mint. a hogy megszoktuk. „Itt az izé" mondá ujjával a gyermekre mutatva. „Hogyan" kérdezem. De ekkor már ismét a kicsi előtt guggolt, egy piskótát tartva szemei elé, s félig felém fordulva mondá: „Hisz tudod a múltkor olvastunk róla az újságban. Hát nem kedves?" Csak most emlékeztem, hogy néhány nap előtt egy hírlapot tolt olvasólámpám elé s ujjával egy hirdetésre mutatott „Olvasd ezt" mondá amaz általánosan ismert „Kérelem nemes szivü emberbarátokhoz" volt; kétségbeesett feljajdulás egy vérző szívből; „egy szerencsétlen anya gyermekét, ajánlja jómódú emberbarátoknak örökbe fogadás végett. Mit gondolsz, hátha fölfogadnék ?" kérdé nőm. Vállat vonva nyujtám vissza neki a hírlapot. — De Mártha, mi akar ez lenni! — kiálték most a harag reszkető hangján. Hát igazán? ... — Igazán hát. A mint látod. Különben is az enyém. A szegény anyát készpénzzel elégitém ki. Azonfelül megesküdtem, hogy jól gondját viselem. Ugy is lesz. S két keze közzé vette göndörfürtü fejecskéjét s enyelegve ringatá. „Ugy-e picikéin? Ne félj, jó dolgod lesz." A betegesen sápadt arezon így izom sem rándult meg, csak az ajkak közül tört ki ama csodálatosan bánatos gyermeksohaj. Felhagytam minden komolyabb ellenvetéssel. Hát nem *) A „Wiener Allgemeiue Zeitung" pályázatán olsö dijai nyert . szoktuk-e már meg évek óta, egymás mellett cselekedni. Házasságunk nem volt boldog, pedig — nem szerelemből házasodtunk. Egy tőzsdeóra szám chaosa közt egyeztek meg apáink. 0 szivét ejíy más szívtől tépte el; az enyémben rejtett szenvedély parázsa pislogott. A számok hatalmasabbak voltak s mi engedelmes gyermekek akartunk lenni. Eleinte kölcsönösen néma szemrehányásként voltunk egymással szemben ; aztán a nyilt háború szomorú napjai köszöntettek be; mig végre egy udvarias, de színtelen békébe törődtünk bele. Igaz, ő szép volt, jó volt, szikrázó szellemű volt. Mások „igazi angyalnak mondták, S én? Az analyzis a legszebb szivárványszíneket eredményezte; de a nap mégis hiányzott. Hat év óta éltünk házasságunkban s gyermekünk nem volt. Talán, ha a kegyes ég megajándékozott volna Tehát a gyermek az ő sajátja volt! Mint később megtudtam, 1500 forintot fizetett az anyának; egy ékszer árát, melyet titokban, hirtelen eladott. „Miért nem mondta ezt nekem?" pattanéií fel. „Mert mire megérkezel, már késő lett volna. — Hisz egészen magamnak akartam-' feleié daezosan. Az én lovaim, az én kutyáim; az ő kanárimadarai, az ő aranyhalai. Jó, ezt nem bánom. De hogy neki meglegyen a maga gyermeke, ez mégis sok! Ez a gondolat kínzott egy-két napig. A harmadik napon, mikor ő kikocsizott, egy szegény asszony kért bebocsáttatást. Az „ő gyermekének" anyja! Mint eay árnyék osont be az ajtón s halk. félig elfojtott hangon esengett, hogy láthassa ínég egyszer kedvenczéí: igy nem szakadhat el tőle! Azonnal kinyitottam pénzerszényemet. „Fogja jó asszony," mondám, „fogia ezt. Ugy is keveset kapóit." Panaszos könyekben tört ki. Kért, hogy ne átkozzam, a mig nem ismerem egész nyomorát. Még egy gyermeke van, egy szegény, tehetetlen, nyomorék, s ő maga is beteg! Nem élhet már soká. Mi lesz akkor abból az istenadtából ? Igy hát azt gondolta . . Ki>gószitém magamban a mondatot, melyet görcsös köhögése szakitott félbe. Azt gondolta, hogy: eladom az egészségest, hadd maradjon valami segítsége a nyomoréknak, ha én meghaltam. Nem, nem szabad volt elátkozni — nekünk gazdagoknak nagyon kényelmes morálunk van! Midőn nőm visszatért, elbeszéltem neki a látogatást. „Épp annyit adtam a szegénynek, a mennyit te. A gyermek most már keltőnké, tudod-e?" Gyöngyfogaival ajkába harapott. „Nem bánom!" mondá kis vártatva. Aztán egy csattanós csókot nyomott, a fiu ajkára. Majdnem kihívásként hangzott! Ugy van. A mi gyermekünk. Alig került szemeim elé s minden változás házirendükben miatta, úgyszólván a hátam mögött történt. Néha, a legfontosabb dolgokban, beleegyezésemet kérték — utólagosan. — „Kell egy száraz dajkát fogadnunk. Már fogadtam is egyet. Ans^lm" — némáu bólintottam. — „Gyerekszobát kell berendeznünk Odaát túlságos meleg van." Némán bólintottam, de a folyosókon már iürtak-faragtak, kalapáltak a munkások. Mit tehettem volna? Hisz a mi gyermekünkért történt. Kettőnk közt ritkán volt róla szó. Akkor is csak „izé"nek neveztük. Ezt az „izé

a-t aztán annál többet lehetett napközben hallani. „Pszt, ne lármázzatok, izé alszik." „Izé enni akar." „Izé kikocsizik." „Izé megütötte magát." Az egész ház végre a mi „izénk" köriií forgott. Ez a névtelen szempont bántott. „Hisz csak kell nevének lenni!" kiálték föl egyszer. .Egészen elfeledem anyját megkérdezni," feleié nőm. „Hisz még el akart jönni. De nem jött Bizonyosan beteg. Nos, én Maxnak hivom, Max, Max, csinos kurta név; nemde?" „Hm," feieiém, kifújva a szivarom füstjét. „Frifz is csak olyan szép lett volna." Most már nem változtathatjuk meg nevét az embdrek miatt, mondá röviden. Aztán kikiáltott az ajtón. „Fölkelt már Max?" Ugy van, ő a mi gyermekünk volt.. De egyszer én is érvényre juttattam rendelkezési jogomat gyermekünk fölütt. Az ebéd alatt a szonszéd szobábaa