Békésmegyei közlöny, 1881 (8. évfolyam) január-december • 1-156. szám

1881-03-24 / 36. szám

B.-Csaba, 1881. VIII. évfolyam. 36. szám. Csütörtök, nmrraius 24-én. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelenik lietenkéut háromszor: vasárnap, kedd, (féliven) és csütörtökön. Előfizetési dij : helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve: egész évre C frt; félévre S frt; évnegyedre 1 frt 60 kr. Lapunk számára hiidetések felvételére fel van jogosítva: Haaseustein és Vogler czég Bécs, Prága, Budapesten Németország és a Svájcz mindea fővárosaiban. Szerkesztőség: Apponyi-utcza 391. számú ház. I-Cézira-tols nem aclo.trxa.lc vlisuza. Kiadóhivatal: Takács Árpád nyomdája. Egyes szám ára 10 kr A keddi szám ára 5 kr. Kapható Griinfeld J. könyvkereskedő urnái. Hirdetések jutányos áron vétetnek lel. „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a szerkesztőségben, a kiadóhivatalban: Takács Árpád ur nyom(láÍJÜ«UU vidéken a postahivataloknál, 5 kros postautnf^)iyiiyal. Előfizetési felhivás VIII. évfolyamának m-ásod-Ils: neg"3red.ére_ Egy negyedévre .... 1 írt 50 kr. Félévre 3 frt Hároimiegyedévre .... 4 frt 50 kr. Egy hóra — 00 kr. Az előfizetés legczélszerübben ]pósta« "Q.ta.1•vá,n37-on.37-a,l eszközölhető. Az előfizetések a „ZBélrészr^eg^el ZEfZŐzlÖn.37"" kiadóhivatalához czimzendók. IPÍT" XHIird-etésels: jutányos áron vétetnek fel. Csabán, márcziushó 20-án. A „Békésmegyei Közlöny" kiadóhivatala. Az ipari termelés és a luxus. (Népszerű csevegések a nomzetgazdászat köréből.) IV. (Befejező közlemény.) A tömeges pazarlás által az emberiség a termelés és fogyasztás kölcsönhatása folytán nem lesz szegényebb; — tehát kozmopolitikus szempontból nincs benne semmi baj ; hogy áll azonban a dolog egyes ország, különösen hazánk szempontjából? Hazánkban a nyers termelés szintén milliók számára szóló, az ipar azonban naprólnapra kevesebb fogyasztó számára termel. Mindjárt megmondom, mint? A fogyasztó osztály, mint mindenütt, két fél, nevezetesen van egy olyan, melynek viselete életmódja specziális hazai, magyar, kevés különbséggel úgy él, lakik, ruházkodik, mint ősei tették; a másik pedig az, mely megadta magát a czivilizáczió nivelláló hatásának, beállott a nagy polgáriasuk világ milliónyi fogyasztói közzé — és bármennyire rosz néven veszi is neki némely szittyavérü atyafia, uram bocsá! néha még czilindert is tesz fejére. Az egyiket jobb kifejezés hiányában nagyjából nevezhetjük parasztosztályuak, a másik volna a „kaputosok" osztálya. Természetesen a mily arányban szaporodik az egyik fajta fogyasztók száma, ép öly arányban fogy a másik fajtáé. Ezen két osztály egyébiránt minden országban megvan, -a különbség csak a kettő közötti arányban van, az arány pJdig azt mutatja, hogy minél czivilizáltabb valamely ország, annál több benne az úgynevezett kaputosok száma az ősi életmódhoz ragaszkodókkal szemben. Merre felé haladunk mi? — bizony mi csak arra felé, hogy kaputosodjunk, a mi nem is lehet másként most, midőn az embereknek még Boszniába sőt Középázsiába is nyakára viszik a czivilizácziót; — és ez utóvégre nem is baj, annál kevésbbé, mert ha az volna sem tehetnénk ellene. Mily mérvű már most a hazai ipari termelés? Hogy az az úgynevezett kaputos fogyasztók igényét ki nem elégiti, az első tekintetre világos, de hogy a napról-napra kevesbbedő régi igényekkel megelégedett osztálynak sem elég, már az csak abból is meglátszik, hogy ha a gazduram magyar talpon áll is, s a fejét is magyar gyártmány fedi, de már a többi ruhája többnyire brünni posztó s otthon a ház körül bizonyára vannak már oly fogyasztási czikkei is, melyeket a hazai ipar vagy éppen nem, vagy csak elégtelen mennyiségben termel — nem szólok a gazdasszonyról, dö még kevésbbé a leányáról, a ki miatt már ugyan járhatja a vásárokat a becsületes csizmadia mester, mert az már bolti czipőket kezd viselni, de még a festőmester is, mert a kis húgom boltban veszi a ruhára valót. Teljes igazat adok tehát a mi vásárra járó mesteremberünknek, ha panaszolja, hogy már is sokan vannak; sőt az a szomorú kilátás is fenyegeti őt, hogy a legnagyobb valószínűséggel idővel még kevesebb is elég lesz belőlük, nem azért mintha a népnek már most semmire se volna szüksége, hanem A „BÉKÉSfílEGYEI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Lear ör\ilés érőiirta: Molnár György. (Vége.) „De bizony nem úgy bántok velem a mint szóltak és fogadkoztak, s a mikor már nem birtam köztük nehéz sorsomat, — mondá — elmentem leáuyomhoz, ki férjével hiven viselte gondomat; hej! bizony földónlutóvá lettem volna, mint a vén király, ha az ur isten ezt a jó gyermeket meg nem tartotta volna a szüle vén napjaira." Sokáig sajnálkozott aztán, mikor megtudta, hogy az a költő nem magyar és már régen meghalt, mert Pesten fölkereste volua legalább is három fehér pulykával, a miért úgy eltalálta az ő élets históriáját. Íme egy darab példa Lear expozicziójának emberi ós nem mesebeli, vagy mániákus kórházi bolond alapjára. Shakspere bizony nem azért irta Lear királyt, hogy az őrültség kórtaui vagy gyógytani tudományát fitogtassa vele, mert akkor bohózatot, vagy is tragikomédiát ir vala, mint Lear fenséges tragédiáját azzá teszik mindazok, kik elmákonyosodva, megnadragulyázva a pntalogusok elméletétől, a kórházi ember megérzékitése czéijából indulnak ki már az expoziczióban is. Shakspere csupán annyit tesz Lear megőrjitésében (Greguss szava) a patologia szerint, a mennyit minden költőnek tenni kell a benső és külső (a lélek és anyag) egység szigorú megtartásával és hű kifejezéseivel, hogy az őrülést is mint minden mást, természet és okszerűen, az orvosi tudomány alapján is, és hiven engedi lefolyni a testben szintén, nem azért, hogy mint orvos-doktor ilyent produkáljon, hanem, hogy a szükségképenit, mely a lelkiálla potok és tragikus szenvedélyek következménye, nem pedig a testi szerveké, úgy mutassa be, a mint az, az életnek és emberi fogalmaknak megfelel. Nem lényeg az, a mit a patalogusok után képzelnek, melyhez a tragédiát kellene irni, hanem eredmény, egységes alkotás még a külsőben is és pontos, tökéletes keresztülvitele az örülés lefolyásának, a téboly ábrázolásának. Hogy köznapi hasonlattal éljek: nem a dolmány van a pitykéért (mint ezt Lear őrülésében a patologusok után hirdetik) hanem megfordítva, — a pityke a dolmányért. Nemhogy kórházi embert irt volna Learban Shakspere, de sőt oly embert, ki beusőleg, — roppant szellemi erővel küzdve, nagy lelki harezok és kegyetlen tettek, események, szivmarczangoló fájdalmak kózt és után sodortatik katasztrófája felé a tébolyba, melynek minden másod harmad mozzanatában halljuk ós érezzük az ép észt is, az egészséges, erőteljes és semmiesetre sem kórházi embert, ki, ha ilyen volna, már az első felvonás végén fölmondaná a szolgálatot és a második felvonásban nem a lélek bár háborgó uralkodásával haladva tovább lefelé a lejtőn, hanem a testében már elejétől rejlő nadragulya csirájával mint kóiházi váz („a ki lányát sem iátneri föl" ! futná le pályáját 4 felvonáson keresztül, pedig ezalatt bizony sok ép-eszü és ép erejű dolgot kell neki a tragédiában Shakspere akaratából mivelni, a mit a patologusok Learje nem birna el a nem tudna végbe vinni. Nincs abban a Learben semmiféle mag, vagy csira, mely a bolondot „már az első felvonásban előre éreztetné" avagy mutatná. Olyan rendes eszű ós ép-erejű aggastyán, — úri ember az, hogy a meggyötőrtetések hosszú során át, a tragédia végén, nemcsak lelkiállapotbeli fölcsigázott, de fizikai erejével is, két kezében magasra tartva hozza Cordelia holttestét ós egy fegyveres szolgát, ki Cordeliát megfojtotta, megöl. Ezt nem őrjöngő, de öntudatos állapotban teszi, mint a hogy tébolyában is sokat tesz igy. Lear nem egy kórházi eszeveszett bolond, hanem a legfenségesebb, legmélyebb és legnagyobb tragikumnak — a gyermeki hálátlanság — felségesen szép megérzékitése lé. lektani alapon, bámulatos következetesség és egységgel kivitt nagyszerű alkotása, mely tragikai komolyságát elejétől végig megtartja. Ilyen ő még tébolyában is, mert Lear őrülósének, — hogy úgy mondjam — karaktere van, mely czólra tör, irányoz és a mely őrülÓ3 cselekszik is, természetesen a saját katasztrófájára: reflexiói, ha egymást átugorva is, de mind egy tengely körül forognak, ínég pedig drámailag ós nem kórházilag mozogva; neki az örülés a téboly minden sziptomáiban czélja, akarata van; soha sincs másért és sehol uem érezzük, hogy a testben rejlő mániákus kórházi vész uralkodnék rajta, vagy hogy ettől hajtatnék lejebb és lejebb, hanem mindenkor a legbensőbb, a legmélyebb lelkiállapotok viharos hullámaitól hányatva — és szenvedélyének daezossága által cselekvőleg és nem szenvedőleg sodortatik örvényébe. A patologusok Learje egy sajnálatos bolond, ki koldusként jelenik meg előttünk, bolondozásaival még mulattat is bennünket és fillért dobunk kalapjába, de szánalmunk nein emelkedik a részvét magasabb fokára. Ám Shakspere Learje uralkodó, fejedelmi, ki előtt meghajlut.k és a kit legnemesebb, legmélyebb részvétünkkel kiséiünk küzdelmeiben mindenütt, kiért remegünk, ki megrázó és lelkünk legrejtettebb jó érzését is fölkorbácsojja, ki nem koldul, de a kinek mégis a légdrágább kincsünkkel, - a sziv elszorulásával és forró igaz könyeivel adózunk. Ez Shakspere Learje, ez i/röl-izre királyi; amaz, a