Békésmegyei közlöny, 1880 (7. évfolyam) július-december • 125-250. szám
1880-08-12 / 155. szám
„Békésnitígyei Közlöny" 1880. 155. szám. na ok a neheztelésre, de igy igen is van, s ezt egyébnek nem is lehet venni, mint szándékos sértésnek. Az ily sértések rendesen kicsinylésnek szoktak kifolyása lenni, s más gyógyszer vagy elégtétel ez ellen nincs, mint hasonlóan torolni vissza. Egy esetre emlékezem, mely egy kis városkában történt s igen sokáig közbeszéd tárgyát képezte. Báró L .ti gazdadatisztjei tánczmulatságot rendeztek, melyen természetesen a kis város szépei is jelen voltak. Volt pedig ezek közt egy gazdag czipészmesternek egyetlen leánya is, ki fitymálva legeltette szemét a jelenvolt különféle gazdatiszteken, mig végre egy szerény fiatal ispán elég vakmerő volt őt tánczra kérni. A felkérés után a hölgyecske, jóllehet ismerte a fiatal embert, kérdé felbigyesztett ajakkal: „Kihez van szerencsém ?" mire az ispán egész illedelmesen megmondá nevét, és állását. Hallva ezt a hölgyecske kicsinylőleg mondá: „köszönöm nem tánczolok." A fiatal ember kedvetlenül járt fel s alá a teremben s nézte mint tánczolt mással ugyanazon nő, ki őt megkosarazta. Tépelődésében találkozott urával, báró L. . . . . .-tivel, kinek feltűnt a különben igen intelligens fiatal tisztjének kedvetlensége is kérdé annak okát, mit az ispán azonnal el is mondott.. A báró nem vigasztalta sokáig, csak azt mondá: „Vigyázzon reám azonnal elégtételt fogok önnek adni," és elment az épen leült czipész kisasszonyt tánczra kérendő. A kisasszony a felkérés után a bárót is kérdé: „Kihez van szerencsém," de hallva annak nevét azonnal felkelt, és örömtől sugárzó arczczal nyujtá karját a tánczra. Most azonban a báró intézé a kisasszonyhoz azon kérdést, és midőn ez megmondá nevét a báró kijelenté hogy: — nem tánczol. Ez oly eset volt, melyet bátran mondí hatnánk gorombaságnak is, de ha némely hölgyecske fitymáló magaviseletét tekintjük,*" akkor el kell ismernünk, hogy az csak igazságos és méltó visszatorlás volt. Szívesen elfogadom, hogy tisztelni kell a nők jogait, de ezek ismét tisztelni tartoznak a férfiakkal szemben az illem szabályait. Hogy azonban levelem nagyon hosszú ne legyen, az udvariassági és illedelmi kötelességeknek egy másik oldalát t. kartárs ur engedélyével egy második levélben fogom legközelebb világositásba helyezni. (Őszinte örömmel vesszük. Szerk.) Addig is fogadja osztatlan tiszteletem kifejezését. Sa.1ia.37-, a „Temesi Lapok" szerkesztője. Politikai hirek. — A montenegrói kérdésben a konstántinápolyi hivatalos távíró jelenti, — hogy a porta el van határozva a hatalmaknak Dulcigno átadása iránti óhaját teljesíteni. — Sándor bolgár tejedelem megtagadta a Szobranit által megszavazott s a bolgár nemzeti hadseregről szóló törvény szentesítését, mivel abban az van kimondva, hogy a hadsereg parancsnoka választható. — A spanyol kormány több hadi hajó elküldését határozta el a csendes tengerbe a spanyol érdekek megvédése czéljából, ha a Muszkaország és China közti viszály háborúvá fajulna a két birodalom közt. ... A/i erkölcsi nevelés elvei, tekintettel a gyermek korára és nemére. (Folytatás.) Mostan persze unalmasaknak tűnnek fel a máskor oly barátságos falak. A tanitó ur is olyan kiállhatlan egy idő óta. Ezek a leczkék oly borzasztó unalmasak. Ez az állapot türhetlen. Tovább nem állja. A tanitó is megdorgálta ma, mert már 3 hét óta egyetlen egyszer sem felelt jól a kérdésekre. Ezt nem viselheti el. Meg kell mondani a mamának, hogy az a tanitó egy goromba; hogy ő már nem is iskolába való, mert már nagy leány. Pár panasz után nagy bölcsen helyesnek találja a mama a nagy reményekre jogosító kisasszony panaszait s beleegyezik, hogy többé ne járjon iskolába. Hanem, hogy tudományát el ne felejtse, olvasni kell az angyalkának. De mit? Hm. Hát — regényeket. Van a kaszinó könyvtárában. Csak hozni kell. Hoznak is. A leányka neki dül s olvas. Végre megbotlik egy regenyhősben. Ezt ideáljává teszi; ezután sovárog lelke mindig, mig végre talál egy alakot, mely eszményéhez liasonlit; a következő pillanatban egy eddig nem ismert érzemény támad keblében: és ő szerelmes a nélkül, hogy tudná kibe^ Egy majdnem ehez hasonló eset tragikus következményét magunk láttunk pár évvel ezelőtt. Egy nő ki azt állította magáról, hogy szigorú elvek szerint neveli leányát, egyszer azon nem várt meglepetésre ébredt fel, hogy leánya elszökött. Keresték. Nem birták hollétét fölfedezni. Már beleuntak a keresésébe, midőn egyszerre a a város cselédje értesiti a megszomorodott szőlőket, hogy leányuk hazajött, nem ugyan jó kedvéből, hanem a szolgabíró ur akaratából kiséretett is adott mellé. — Alig volt otthon pár nap és ismét eltűnt. Lelke egy ideál után vágyott, azt kereste; azonban el lévén hibázva egész nevelése, de legjobban az erkölcsi: útközben oly sok ideált talált, hogy végre a legundokabb posványba sülyedt. — — Azonban nem mondhatjuk, hogy a legtöbb esetben ilyen történik, de ez is megesik. S ennek nem más az oka, mint ama legelső, második vagy harmadik tánczvigalom, mely a leányka kedvét a tanulástól egészen elvonta, mit a szigorú elvű anyájának helyesnek talált. Hogy pedig ez öszszefüggésben van a rövidujju kivágott ruhákkal s hogy ez is képes egy tragikus látszó redout belsejét. Nem érdekeltek a pompás freskók, Árgyilus és Tündér Ilona gyönyörű jelenete, legfelebb a nagy teremben mosolyogtunk el, midőn azok a parányi, fáradt lábacskák tánczléptekben siklottak a sima parketten, vagy midőn a fehér fiiggöuyös, kék boudoirban a merengő menyecske a tükörnek ment azon hiszemben, hogy más szobába nyit. Ma ez a boudoir is oly rideg volt! Hiába képzeltük el a farsang élveit : nem suttogott a hiu lányajk, nem suhogott a selyemuszály, nem illatozott a virágcsokor s az elmaradhatatlan parfümüvegcse, még képzeletben sem 1 Panaszosan búgó hangok, tépett uszályok, legázolt csipkefodrok, hervadt bokréták lebegtek körül — képzeletben, mig valóságban a terjengő por. Felkerestük a muzeumot is. A festmények közt is a sötétet kerestük. Sivár, kietlen tájak, háborgó tenger, viharos éjszakák, véres látmányok szemléletében merültünk el. A derült, vidám, kedvre keltő kép előtt szomorúan mentünk el. Nem a csillogó tollazatú kolibrikat, aranyos tollú madarakat néztük, hanem az évezredes mastodon-agyarakat, uiamniuth gerinczeket, melyet az alföldi pór mestergerendának is elhitt volna. Mindenütt — minden a mulandóságra, a válásra intett. Otthon aztán — mért nem igazán: otthon ?! — folyt a vontatott társalgás az elmaradhatatlan jeges kávé és meleg Dunaviz elköltésénél. Lassan-lassan felélénkültünk mi is, hiszen „gyakran halál révén felvidul a haldokló; ápolói mondják, az élet végfölvillanása ez!" Bizony a jó kedv, vidámság végfölvillanása ! De megjött a jó testvér, s a csacsogó kis patikárus. A jó kedv látása rendesen meghozza az elveszett vidámságot. Mi is beszédesebbek, vidámabbak, zajosabbak lettünk. S mire besötétedett, s az utczasorokon fölgyúlt a gáz, egészen élénken ment le a zajos karaván a népes étterembe, azaz hogy az udvarba. Már húzta Patikárus, a fiatal. S mi leültünk a vacsorához, az utolsó vacsorához. Természetes, hogy hűnek kellett maradni a gőzölgő „n a t u r s c h n i t z 1 i ;'hez, az „egy pohár" sörhöz és a ropogó k irályzsemlyéhéz. Voltak renegátok, kik kecsegét tatárszószszal, vagy őzhátat szarvasgombával, pelikánczombot pitypalaty-tojás salátával rendeltek és szépen ótt is hagytak. A zöld üvegek is megérkeztek, a minek aztán a doktor nagyon megörült. Na, én is 1 És az isteni ital mellett azzal az édes csalódással ámítottuk lelkeinket, hogy tán nem is az utolsó vacsora ez ittlétök alatt, hanem az első. Vigan beszélgettünk mindenről : a verandáról, a nyári estékről, a nefelejts-szedésről, almahámozásról. Nyugodtan hallgattam a beszédes ajkak vádoló szavait, tűrtem a kedves átkot is, hogy tövis fakadjon minden léptemen, borom eczetté váljék, a czigány zenéje : vidám frisse, mélabús andalgója helyett gyötrő verkli „Oh, du lieber Augustin — Geld ist hin"-féle kesergő német áriákat halljak, ha a Margitszigoten leszek és nem emlékezem Ilona kisasszonyra. De rázendült a ezigányok kara. Zokogott a hegedű, sírt a banatos furulya, búgott az öreg bőgő, fölcsenpett a hangos czimbalom.... Aszszonyom fölsóhajt, az az ármányos czigány hogy eltalálta nótáját, milyen gondosan, milyen ábrándosan húzza, hogy „Lehuliott a rezgő nyárfa eziist szinü levele.. . Lehullott. . . . Elsodorta az ősz szele. . . Isten hozzád !... hiszen együtt élnünk nem lehet. . . Én meg jóságos szép arczára függesztém szemeimet, mialatt a czigány meg húzta: Nézlek, nézlek, de hiába nézlek"... Én meg elgondoltan nézlek, nézlek, tán utolszor nézlek. (Vége köv.)
