Békésmegyei közlöny, 1880 (7. évfolyam) július-december • 125-250. szám

1880-08-03 / 148. szám

„Biíkésmegyoi Közlöny" 1880. 148. szám. ha két napi fogságra ítéltetik, közrészvét tárgya, — mire pedig a kegyelmi leirat a fogságbüntetés elengedésével leérkezik, X. ur ama hírneves egyének közé tartozik, kiknek érdemeit az utókor nem ismeri ugyan, de nevével, mint ismeretes és so­kat említett névvel gyakran találkozik. A becsületbeli ügyes emberek ügyei­nek mikéntje, különböző ugyan, de kisebb nagyobb módosítással rendszerint ezen chablonba illik, vagy legalább eljárásuknak intentiója többnyire — ha rem is mindig — ez marad. Endrőd, augusztus 1-én. lElóth. rFá.1. Politikai hirek. * A román fejedelem, a felségek meglá­togatására legközelebb Ischlbe megy. A szerb fejedelem odajövetelét szintén oda várják. — Ejllb khán minden ponton visszaveretett. Pliayre tábornok előnyomul Cliaman felé. Megerősitésre vár az a hir, hogy Ejub khánnak orosz segit-j sége van. — Cseli lapok sürgönyei szerint Haymerle báró a balkán-félszigeti események miatt nem fog szabadságra menni. — A hajó­hadi tüntetés bármennyire el legyen is hatá­rozva elvben, tényleg nagyon is „idő kér­dése" még. ficreskcdőiukhez. Nincs szándékomban kereskedelmünk elméleti s gyakorlati viszonyairól e helyen vitatkozni; — ez a szaktudósok dolga, én megvallom nem értek hozzá; általános jel­zésül megemlítem, hogy eddig annak nem­zeti irányban teendő emelése és fejleszté­sére vagyon kevés történt; ez úttal csakis annak hazánkban divó közvetítő eszközéről a nyelvről vagyok bátor egy pár szót koczkáztatni. A kereskedelem megszámithatlan mil­lió szálait a kereslet és kínálat törvényei szabályozzák; a kereslő és kináló szemben állanak egymással, az előbbi pénzt, as utóbbi áruczikket tart kezében, s a pénz képezvén a kereskedelem mozgató erejét a kereslő természetesen fölényt sőt hatal mat gyakorol a kináló irányában. A divat- és rövid-áruk kereskedői, kife czikkeit nagyrészt Bécsben, Magyaror szág ezen szó szerinti phylloxérájábar vásárolják, azt hiszem mint kereslők bizo­nyára felhasználják üzleti viszonyainkbar le fölényt; sajnos azonban, hogy azt a nyel\ kérdésében teljesen elhanyagolják, a meny­nyiben a bécsi kereskedőkkel kizárólag németül leveleznek. Ha mi nem követelhetjük tőlük a ma­gyar ugy a viszonyosság alapján ők sem követelhetik tőlünk a német levelezést, ki­vált akkor, midőn selejtes czikkkeikért évenként egy pár száz millióval tömjük meg telhetlen zsebjeiket. Kezdjék meg hát bátran a magyar levelezési hadjáratot, — a szeretetreméltó bécsiek kezdetben dörmögni fognak egy kissé, de a magyar leveleik miatt önök hajuk szálát sem fogják érinteni, sőt azok­ban foglalt rendelményeiket a legponto­sabban s gyorsabban teljesitendik s ráadá­sul még egy pár száz — jól fizetett — magyar levelezőt is fognak családjokban alkalmazni. El tehát a megrögzött nemet levelezés­sel, tudják meg a németek, hogy a magyar kereskedő-világ érzületében is éledni kezd valahára a nemzetiség iránti szeretet szent szikrája. No de ezen német levelezés — német emberekkel — bár gondatlan közönyös­ségre, nemzetünk iránti részvétlenségre mutat, — magában még nem volna nagy főbenjáró dolog. De szerencsétlen, zilált nemzetiségi helyzetünket tekintve, minden komolyan gondolkodó hazafi szivét a bánat keserű, kinos fájdalma tölti el, ha azon valóban érthetlen és végtelenül szomorú körül­ményre gondol, miszerint hazánk keres­kedőinek zöme — tisztelet-becsület az egyes kivételeknek — itt benn a hazában is a kereskedés minden ágában német le­velezést folytat. Tősgyökeres magyar ember, tősgyö­keres magyar emberrel németül levelezik, hiszen ez még gondolatban is rémséges jelenség, más boldogabb országban — pon­I gyolán szólva — az ily csodabogarat egy­szerűen az őrültek házába kisérnék — s mi hideg közönnyel azt mondjuk: hogy ez csak rosz szokás. Nem rosz szokás ez uraim, hanem — ezer bocsánatot kérek őszinteségemért — hazafiúi bűn, mert Magyarország a magyar faj vezetése, a magyar nyelv fölénye nél­kül lehet egy nagy földrajzi fogalom, vagy ha ugy tetszik, lehet egy sok, egymást nem értő nemzetiségből álló nagy zagyva tömkeleg, de nagy, boldog, egységes, sza­bad haza — soha! — Á ki tehát a magyar nyelvet tehet­sége szerint nem terjeszti, sőt magyar em­ber létére még saját hatáskörében is min­den parancsoló kényszer nélkül levelezé­seiben magyar emberrel is német nyelvet használ, azt nem mondom szándékosan, de kézzelfoghatólag mégis germanizál s ment­hetlen hazafiúi bünt követ el. Pedig mily kiválóan fontos szerepet játszhatnék a kereskedő-testület a magyar nyelv terjesztése ügyében, ha a „K á r­pátoktól Adriáig" ügykeze­lési nyelvül kizárólag hazánk nyelvét vá­lasztaná, nemcsak üzleti személyzetét ne­velné magyar szellemben, hanem nyelvünk­kel a magyarul még teljesen tán nem értő üzlettársaikat is megismertetvén, azt rövid idő alatt itt benn a hazában általános üz­leti nyelvvé emelhetné, mely hazafias el­járás bizonyára többet leditene nemzeti­ségünkön, mint a Pozsonyban vagy Szege­den felállítandó harmadik egyetem. Nem képzelik tisztelt uraim, mily nagy hatalom szunnyad tétlenül kezeikben, önök értelmes, müveit, világot tapaszsalt férfiak, kik nemcsak iparosainkkal, hanem a föld­mivelő néppel is folytonos közvetlen érint­kezésben állanak, önök függetlenek, mint a magasban repülő sas, kik a kormány s nagy és kis kényuracsok komor tekin­tetével büszkén daczolhatnak, önök lét­száma oly tetemes, hogy egyöntetű, szilárd­következetes elhatározásuk döntő sulylyal párnáján, midőn beállít az én kedves barátom, a komoly katonadoktor, kardját baljába véve, tiszteleg és alásan jelenti, hogy megérkeztek. Erre az én hű barátom, a csüggedt szemeim előtt rózsaszínű fátyolt lebegtető mámor elröp­pent, hogy az öröm mámorának adjon helyet. Ki írja le azt a boldogságot, mit akkor érez­tem ? Azokat láthatom, kik onnan szívesen látnak, azokkal lehetek együtt, kik soha sem ismertek félre, azokkal mulathatok, kiknek köré­ben egy év előtti bús magányom leverő napjait felvidíthattam, remeteségem egyhangúságát el­oszlattam Ki Írhatja le azt az örömet, azt a boldogságot?! De d oktor barátom nem jöhetett velem. Egy bús vitézt kellett a barakban meglátogatnia, ki a rekkenő forróságban hideglázt kapott a gya­korlatok alatt. Elváltunk. Siettem a központ felé De a nagy sietségben, a még nagyobb me­legben s a legnagyobb örömben elfeledém meg­kérdeni, hol vannak szállva, ő meg csupa haaiis­ságból és önzésből nem mondta meg. Járok­kelek az uri-, hatvani- és váczi-utczán, baran­golok a népesebb utakon, látogatottabb téreken, minden boltba bepillantva, minden a távolban feltűnő három női alak után rohanva, hogy egy délezeg konstábler is követett. Kegyetlen meleg volt. Az olvadó aszfaltba süppedt Iában, botom mai majd kivertem a kirakatok poros üvegeit. Hiába, hiába! Az ebédről megfeledkeztem, elfe­lejtettem a meleget, szomjúságot, csak arra gon­doltam, hol találhatom fel? De hátha felültet az a hamis doktor? Nem, nem lehet? De hátha, mégis? Akkor. . . „Jaj a lábam. . . napernyőm" rival rám egy három mázsás hentesnó. „Bocsá­nat. .. bocsánat"... akkor.. . akkor — óh akkor megláttam önt asszonyom sötét, könnyű ruhájá­ban és megint mindent elfelejtettem : éhséget, szomjúságot, meleget... A viszontlátás régen szomjazott pillanata kipótolt mindent; egy ne­héz óv fáradalmait, küzködéseit, gyötrelmeit oda dobta a feledés mély, sötét ölébe. Kezét nyujtá, nyájas mosoly játszadozott halavány arczán, melyet a közeli betegség megkínzott, de melyen a rózsák visszatérőben vannak : igaz, hogy fehér rózsák. És én e puha kézben egy őrangyal érin­tését éreztem, e mosolyban szép napok emlékét találtam, e felvillanó tekintetben meguyilni lát­tam az oly soká bezárt eget. Egész lényében az igazi, nemes barátság eszményét láttam megtes­tesülve. Boltból boltba, kirakattól kirakatig, kezem­ben legyezők, fésűk, rüchek, csipkék, einlag, kendő, szalag, hajpor, vajtartó — de ez már nem — miket összevásárolt, járdogáltunk, sétál­gattunk, egyszerre csak a Pannónia előtt áll­| tünk. Itt vaunak szállva ? Felmentünk. Ott vol­tak a lányok, édes andalodásba merülve az ab­laknál, kisérő szemekkel tekintve a lent bolygó tömeget, robogó fiakereket, ballagó omni­buszokat, monoton ügetésbe haladó lovakat a ló­vasúti kocsik előtt. Zúgott a nép, ma különös sokan jártak : rohanó ágensek, szaladó hordárok, sétáló gavallérok, kolportörök képekkel és kive­reslő folyóiratokkal; hájas ténsasszonyok, sipogó szendeségek, karcsú demimondeok változata tarka képet nyújtanak a szemlélőnek, ki azt még meg nem unta. De tán azt soha sem lehet megúnni ? Igaza van, szóltam kezet nyújtva. Ah... a vi­szontlátásból a második porczió. De milyen édes porczió ! Bárcsak soha sem fogyna el. Jó színben van, meghízott. Mondták. „Ugyan min ? A sok újság, rosz hir, érzéketlen önös népekkel való érintkezés, kelletlen munkák hal­maza, kiállhatatlan arezok szemlélete, ostoba nevetök raja — biz' isten elveszik az ember ét­vágyát. De önök. . . ! Csak oly szépek, csak oly kecsesek, mint otthon. — Csak a sima bókot hagyjuk. — Igázok van, hagyjuk ezt a kis fürge patikárusra. De az őszinte hang. .. . (Vége köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom