Békésmegyei közlöny, 1880 (7. évfolyam) január-június • 1-124. szám
1880-05-01 / 83. szám
B.-Csaba, 1880. VII. évfolyam, 83. szám Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelenik hetenként ötször: vasárnap, kedd, szerda, csütörtök és szombaton. Előfizetési dij : helyben liázhoz hordva vagy postán bérmentve küldve : egy évre 8 frt; félévre 4 Irt; évnegyed'-e 2 frt Szerkesztőség: Főtér, Schwarcz féle ház, a postával szemben. Egyes szám ára 4 kr. A szerdai és szombat.szain ára 8 kr. Kapható Grünfeld J könyvkereskedő urnái 15 -Csabán Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „íiyilttér"-ben ey-y sor közlési d'ja 28 kr Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Takács Árpád nyomdája. Előfizethetni helyben a szerkesztőségben, a kiadóhivatalban Takács Árpád ur nyomdájába? , vidéken a posta-hivataloknál 5 kros postíuitnlványnyal Fölhívás a hazai sajtóhoz! Közéig a Dagy pillanat, melyben milliók ajakáról fog hálaima rebegni a nagy mindenség Teremtőjéhez, ki egy ezredév viszontagságai után is főntartá s újra ébreszté a magyar nemzet életét a népek hullámzó tengerében. E közelgő pillanat: a honalapítás ezredik évfordulója. Kinek nem verne szive gyorsabban e gondolatra? Ki maradhatna érzéketlen azon dicső világhős fényes emléke iránt, ki a magyar államalkotás nagy miivét oly dicsőségteljesen s oly nagyszerű eredménynyel hajtá végre? < Ezredéves dicső fönnállásunk megünnepléséhez a nagy Honalkotó nevét s emlékét oly szoros s szótválasztbatlan kapocs fűzi, melyet semmi kislelkii okoskodás s érvelés meg nem lazíthat. Árpád egyénisége oly mythologiaiszerü alakká fejlődött, jelleme, hadi tettei egész történelmi szereplése oly magasra emelék őt a nemzet lelki szemei előtt, hogy nevének puszta említésére is bizonyos mardosó szégyenérzet fogja el keblünket, oly szégyenérzet, mely, mint a rosz lelkiismeret, folyton csak azt súgja füleinkbe, hogy méltatlan utódaivá sülyedénk a honfoglaló hős nemzedéknek, annak a nemzedéknek, melynek sem hatalmát, sem függetlenségét nem vagyunk képelek többé érvényesíteni s föntartani. Igen, olyannyira elhallgatjuk s mellőzzük a Hor.fogla'ó nevét és emlékét, hogy mai viszonyaiuk közt s Ausztriától is függő helyzetünk mellett csaknem félünk vele foglalkozni, s minthogy őt még a külnemzetek is mint a magyar nagyhatalom s függetlenség személyesitőjeként képzelik, s igy még emlékének egyszerű tárgyi megörökítésében is egyenesen a magyar állam-eszme s függetlenség provokálását látnák, épen nem csoda, ha a jelen politikai nemzedék s az szunyadó magyar nemzeti érzület tartózkodó s meghunyászkodó viseletet tanusit ezen nagy nemzeti őse emlékének a napi kérdések rovatába való fölvételével szemben. A kiilbehatás s a germanizátio gyilkos szelleme' oly súlyosan leigázta már a nemzet életerejét, hogy ma már csaknem lehetetlen a legdicsőbb magyar honszerző fejedelem emléke iránt a nemzet kebelében nagyobb mérvű propagandára az utat előkészíteni. A nagy nap maholnap beköszönt, és a Honalapító (sin lékszobrának ügye ez idáig még csak tervben sincs előkészítve. Iszonyú könnyelműség s hanyagság ez ! Ilyet csak egy öngyilkos nemzet engedhet meg magának! Melyik európai nagy nemzet ignorálná ennyire legdicsőbb fejedelmi őse emlékének tárgya megörökitéset ? Sokan azt vélik, hogy még elég idő van erre gondolni. Hiu önámitás! A jelen pénzügyi s politikai viszonyok közt oly tehetetlen s egyéni sajátságaiból annyira kivetkőztetett nemzetnek, mint mi vagyunk, egy fél század is kevés arra, hogy oly eszméknek, mint a honalapítói emlékszobor és a magyar üdvlelde (waihalla), életet adjon Sokan ismét, kik az időt s alkalmat igenis elérkezettnek gondolják, azt vélik, bogy az ügyet a főváros képviselete tartoznék fölkarolni. Ily törekvést azonban még magam is határozottan ellenzek és kárhoztatok. Részemről a főváros képviselőtestületének hazafisága s ügybuzgalmá ban, melynek a német színház kérdésénél csak a legközelebb is oly fényes bizonyságát nyujtá, 1 soha nem kételkedéin, bármit tegyen s cselekedjék azonban, csak addiü s ugy teszi, a meddig s a hogy azt a fináncziális körülmények engedik, már pedig hogy a honalapitói emlékszobor s a magyar waihalla szent ügye financzialis bűnbakká alacsbnyittassák, az époly szégyenitő lenne a főváros hazafias polgárságára, mint magára a nemzetre. Egyedül csak a magyar nemzet s a magyar társadalom az, mely a honalapítói enilékszobor és ezzel együtt a magyar waihalla szent ügyét a legszebb s legjogosulfabb siker reményében karolhatja föl. Ily irányú mozgalom megindítását pedig első sorban a hazai sajtó, c*ak a hazai hírlapirodalom lelkes fölhívásai, buzdításai által érhetjük el, mert az ily úton indított mozgalom, lassan bár, de mindinkább nagyobb s erőteljesebb visszhangra találna a nemzet kebelében, mig végre maya a nemzet, maga a magyar társadalom venné azt kezébe. A/ idő s alkalom erre már elérkezett. Maga a helykijelölés is oly dolog, melyet egy folytonosan fejlődő s épülő fővárosban nem igen lehet soká halogatni Részemről e kedvező alkalommal a következő két helyet hozhatom javaslatba : 1. A vigadó előtti tért az emlékszobor számára Előnyei : semmi kisajátítási költséggel nem járna, bár kevés élénkséggel, de gyönyörű fekvéssel bír, három oldalról pompás palotacsoportok szegélyzik. mindenekfölött pedig csaknem szemben a várpalotával a sétány közepére s a Dunapartra esik, melyen maholnap úgyszólván, egy egész kis szcbor-társaság fog egybegyűlni 2. A Ivároly-köruti Huszár-féle telek. Előnyei : rendkívül kedvező fekvése a főváros legélénkebb központjában, nemcsak az emlékszobrot, de a waihalla épületét is befogadhatja, mely utóbbi a vigadó-tér választása esetén külön eső helyre szorulna; hátránya fajdalom az. hogy igénybevétele igen tetemes kisajátítási költséggel járna, a min különben segíteni lehetne oly formán, ha az uj városház előtti telekcsoport sziíkségszeriitlen kisajátítására szánt összeg inkább erre fordíttatnék. Mindezeken kiviil ped g az országos gyűjtés rendezése, pályázatok, építkezések síb is oly sok fáradalmat s időt fognak igénybe venni, hogy csaknem csoda lesz, ha a még hátralevő rövid A „BÉKÉSlEftYEI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Margit. — Elbeszélés. — (Folytatás és vége.) Két hót telt ezen estély után. A fővárosban számos főrangú nemes családokat látunk palotáikból kirobogni, ós egy irányban haladni. Mind a lovag- vagy tornajátékhoz sietnek Gondolom nem szükséges a kedves olvasónak a torna, vagy lovagjátékról felvilágosítással szolgálni, mi a történelemben ismeretes és őseinknél szokásban volt. Ott aratja az ifjú lovag babérjait, itt mutatja meg ellenfelének bátorságát és erejét, e téren nyeri meg a diadalkosssorut. Nagy közönség gyűlt össze. Beatrixet is ott találjuk, de Ilonát hiába keresik szemeink, mivel ő nincs a' nézők sorában. Midőn mi belépünk éppen a harmadik viadal kezdődik. A küzdtéren, egy tüzes fekete harczi ménen, egy alig tizennyolcz éves ifjú lovag áll és nyugtalanul várja ellenfelét. Öltözéke ős magyaros és feszesen áll délczeg termetén. Sisakján egy nagy kócsagtoll lengedez ; sísakrostéiya arczára van eresztve, ugy hogy senki sem tudja kitalálni e deli lovag kilétét. Alig telt el pár perez, a sorompók ismét felnyílnak és onnan egy hattyú fehér ménen egy alig 16 éves ifjú vágtatott a küzdtérre. A höl-1 gyek szánakozó könnyeket hullattak és a férfiak közt moraj keletkezett. Mert valóban ez ifjúnak inkább illett volna kezébe a játék, mint az oldalán csüngő arany markolatú ós drága kövekkel kirakott kard. Sísakrostéiya ennek is le volt eresztve, öltözéke hasonlított a fekete lovagéhoz ós csak abban kiilömböztek, hogy az elsőnek rendjele mellvértjén egy oroszlán, mig a másodiké egy galamb volt. A fehér lovag megsarkantyuzá lovát és egy perez alatt felemelt fővel bátran állt ellenfele előtt. A fekete lovag lehuzá egyik keztyüjét és a fehér lovagnak lába elé dobá. — Elfogadom a harezot felelt büszkén a fehér lovag, mialatt a ledobott keztyüt a földről fölvevé. A zene megharsant és a két ellenfél egymásra rohant, heves viadal keletkezett; mindenki szánalommal volt a fehér lovag iránt, ki magát ügyeseu védte ellenfele csapásai ellen De a fekete lovag erősebb és ügyesebb vívó volt ugy, hogy a fehér lovag lankadni érzó erejét, mit ellenfele észrevévén, őt lováról a (oldre teritette, egyik lábával mellére térdelve szivébe akará döliii a kardot. E perezben egy parancsoló, de csengő hang kiáltá : „Megál] I" Én nem engedhetem, és a szúrást kardjával ügyesen felvette. A fekete lovag kérdőleg tekintett a közbejött lovagra és mintegy kérdezni akará töle: „Mit akar ön ! ?•' De ez nem etigedé szóhoz jutni és barátságos hangon szólhozzá : .Bocsásson meg, de mielőtt ez, ifjú — és ekkor a fehér lovagra mutatott — meghalna, még pár szóm volna vele." Felületre sem várva, a fehér lovagot gyorsan lovára ülteté, ő is hamar lovára kapott és pár perez alatt vele nemcsak a küzdtérről, hanem a láthatárból is elvágtatott. A fekete lovag, megszégyenülve és megsemmisülve állott a küzdtéren, bosszúsan vetó fel sisakrostélyát és a nézőség legnagyobb csodálkozására, a fekete lovagban mindenki Dalmer Ilonát ismerte fel, ki csak most \evé észre mily nagy szégyennek tette ki magát Szilaj lova ágaskodni kezdett, Ilona nem tudta fékezni magát dühében,