Békésmegyei közlöny, 1880 (7. évfolyam) január-június • 1-124. szám
1880-04-29 / 82. szám
B.-Csaba, 1880. Vll. évfolyam, 77 . sz ánt. Csü törtök, április 29-é n. ÖZLÖNY. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmi! lap. Megjelenik hetenként ötször: vasárnap, kedd, szerda, csütörtök és szombaton. Előfizetési dij : helyben házhoz h'irdva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 8 frt; félévié 4 frt; évnegyedre 2 frt Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség: Főtér, Sclnvarcz- féle ház. a postával szemben. Kiadó-hivatal: Takács Árpád nyomdája. Egyes szám ára t kr. A szerdai és szombat! szám ára a kr. Kapható Griinfeld J könyvkereskedő urnái li -Csabán Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „?iyüttér"-iién ejry sor közlési d'ja 25 kr. Előfizethetni helyben a szerkesztőségben, a kiadóilivxialban Takács Árpád ur nyomdájában, vidéken a posta-hivataloknál ö kros postautalványnyal. Az uri kaszinók kérdéséhez. ii. (G.) E tárgyban irt első közleményem oly csonkán végzőtlik, hogy tovább folytatni nézeteim előadását, elmulaszthatlan kötelességem. Az eddig mondottak alapján azon gondolatra jöhetne a tisztelt olvasó, mintha én teljesen ignorálnám az uri és a közrend közötti azon válaszfalat, melyet a származás, családi nevelés, iskolai tanulmányok stb. emeltek a társadalomban. Nem, a világért sem! Tudom én azt nagyon jól, hogy az ily válaszfalak, mint a természeti, ugy a szellemvilág, illetőleg a társadalomban is nagy jelentőséggel birnak. Ha áll általában véve, a mit a bölcsész mond,! hogy í. i. „az élet. nem egyéb, mint a különbözőségek egymást alakító munkássága:" i áll ezen igazság kétségkívül társadalmunkra viszonyított értelmében is, annyira, hogy ezt józan ésszel ignorálni teljes lehetetlen. . Czélom pusztán csak azt tüntetni fel, mennyire téved az, a ki a fentebb nevezett faktorok által létesített, válaszfalat, káros eszközökkel kívánja emelni, s kihasználva ennek előnyeit, neveli az ürt a két osztály között. Nagyon jól emlékezem én a világtörténet azon megrendítő drámájára, midőn ledöntve a kiváltságok válaszfalait, vértengerben kiáltotta ki a franczia nép, a szabad verseny elvét. És emlékszem arra is, hogy a romok felett az uj elv mit hozott, midőn az egyesek közül kiemelkedett — anyagi és szellemi képesség vette át a régi szerepet. A vélt egyenlőség nyugalma, csak egy fél századig sem tarthatott. Még a szabadkőmüvesi páholyokban sem válhattak testté — csak olvasás, nem közvetlen tapasztalat alapján beszélek az egyeidőség, testvériség, szabadság elvei, nem főkép a szabk. páholyokban, ahol a rangfokozat, ha ugyan jól vagyok értesülve, a hármat v. tizet is túlhaladja. Hiába, ember az ember mindenütt! . . . Uj alakban tört ki tehát a harcz a t írsadalomban, melyben ha az egyenlőség elve győz is, legfellebb azon meggyőződésliez fog elvezetni bennünket, hogy „az egyenlőség elvének általános elismerése, s az egyenlőség tettleges létezése között, roppant különbség létezik." Az utóbbi csak egyetlen-egy irányban lehetséges t. i. istenhez való viszonyunkban; egyébb tekintetben szép álom az egész, melyből nagyon sokszor keserűségre ébreszt fel bennünket a nagyon rideg élet. Na de hát jól van igy is, ha igy kell lennie. Legyenek közöttünk kiváltságos helyzetak; emeljen válaszfalat az egyesek között a tudomány; nőjjenek óriásokká a pénz emberei: egyik sem zárja ki azt, hogy — az egyenlőség elvét általánosan elismerjük, s az elismerés komolyságából kiindulva teljesítsük polgári kötelességeinket. A nap is más szerepet visz a világrendszerben, mint a kölcsönzött fénnyel ragyogó csillagok, és mégis betölti mindenik a maga rendeltetését. Nagyon tetszik nekem dr. Mathewa Vilmos azon hasonlata, melyben igy szól a többek között: „A világ zenekar, melyben az emberek zenészek. Mindegyikünk játszik valamely hangot az élet öszhangzatában, némelyek a z ütenypálczát kezelve, s a nézők rokonszenve által serkentve; mások érezvén, hogy ők csak kontrások, megalázva alárendeltségük tudata által és tovább munkálkodva egyhangú feladatukban, mint a szárazmalomba fogott ló." No hát ha igy van ez, a fődolog az, hogy játszék mindenki, még pedig ugy, hogy játéka beleüljék az élet nagy öszhangzatába. AZ ütenypálcza kezelése tagadhatatlanul a szorosabb értelemben vett intelligentiát illeti; de csak k „BÉKÉSME5YEI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Margit. — Elbeszélés. — (Folytatás.) Ilona örült, s ragyogó szemei szikráztak, mig e sorokat leirta. Beatrix vagy tízszer elolvasta egymásután a levelet, s minden olvasásnál kárörvendően kaczagott fel, mindenik után utána susogva : meg lesz semmisülve, meg lesz törve, meg lesz sebezve legérzékenyebb oldalán, 3 vissza nem fogja utasítani, mivel az gyávaság volna. Azután szép csendesen összehajtá a levelet és csengetett. Az inas megjelent. — E levelet, — szólt parancsoló hangon ! Beatrix a belépő inashoz — a czimzettnek még ma meg kell kapni. Az inas meghajtá magát és távozott. Alig hogy léptei a tornáczon elhangzottak, j Beatrix igy szóla Ilonához : — Én hiszem, hogy tervem sikerülni fog. Beatrix és Ilona még sokáig fennmaradtak s a bosszú édes élvein gyönyörködtették kárörvendő leiköket. Bosszúról és vérről beszéltek, s néhány óra elég volt nekik arra, hogy a boszszu tervét tökéletesen megállapítsák. Csak éjfél után vonultak elégedetten ós örömsugárzó arczczal hálótermeikbe. * + * Ez alatt Irmánál minden vigan folyt, és minden arcz örömtői sugárzott. Margitnak először életébeu tetszett hosszúnak a vacsora. Mindjárt is kapott az alkalmon, midőn a háziasszony felkelésével jelt adott a társaságnak, hogy vége a vacsorának, meghajtá magát és pár perez inulva nem volt látható a teremben. A nagy terem egész virágos kertté alakult át a pezsgő és tánezsóvár gyönyörű leánykák seregétől. A szárnyas ajtók feltárultak, a leányok és ifjak özönlöttek a termekbe. A zene megharsant, és a táncz, melyre már oly gyönyörrel ós élvezettel gondol, kezdetét vette. Margit ez alatt szobájába tért, a hova nyugtalansága vitte egy perezre, hogy itt senkitől nem látva, egy nehéz sóhajt engedjen kii törni kebléből, s egy pár könycseppet töröljön le szemoiről. Izgatottan veté magát egy zselyébe, honnan csakhamar felzavarta nyugtalansága, mely a tánezterembe sürgeté. Éppen távozni akart, midőn egyszerre egy | ponton megálltak szemei. — Egy levelet .pillán1 tott meg asztalkáján. Margit megtekintő a sorokat, melyek hozzá voltak intézve. Megnézte a keltet, megütődött és pár lépést hátrált, azután elfojtott, szorult hangon szólott : Ez unokanővérem, Ilona irása. De e szavakkal sokat mondott. Margit megrendült egész testében, lábai leszegődtek, most már nem birta tovább, oda tántorgott egy székre, reá rogyott, kezecskéjét arczára csapta, és zokogott, zokogott mély megindulásában. Midőu kissé magához tért, kezében rezgett a levélke, de keblében egy bohó remény játszadozott. • — Visszautasítom a felhívást, szólt — én nem akarok senkinek gyilkosa lenni, szivemből megbocsátok neki. E szavai után egy fájó mosoly vonult el ajkain. — Kinevetnének, kikaczagnának, gyávának neveznének 1 — szólott csüggedő bánattal. Ekkor fejecskéjét nemes fensőséggel emeló föl és szilárd daczczal szólott : — Itt más ut van! más mőd is van még 1 Panaszkodni 1 — folytatá ezután hirtelen támadt büszkeséggel; panaszkodni érdektelen közönyös két hölgynek? Hogy kinevessenek, kigúnyoljanak! • • — De hát mi lesz mindennek vége? Én fofok szenvedni mindig és ő örülni? ő boldog
