Békésmegyei közlöny, 1879 (6. évfolyam) július-december • 64-142. szám

1879-08-14 / 83. szám

VI, évfolyam. 1879. 83. szám. B.*Csal)a, aupszíus 14-én. BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. XIegjelenik hetenként háromszor : vasárnap, kedd (féliven) és csütörtökön. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 6 frt; félévre 3 frt; évnegyedre 1 frt 50 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Főtér, Schwarcz-féle ház, a postával szemben. Egyes szám ára 10 kr. A keddi szám ára : 5 kr. kapható Biener B. és Griinfeld J. kereskedő uraknál, B.-Csabán. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyilttór"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalbazi, Biener B. urnái és a nyomdában, vidéken mindeu postahivatalnál 5 kros postautalványnyal. Gondolatok Uluiidi romjai fölött. (Gr.) E romok, véleméüyűak szerint, az emlékezetben nagyon tanulságos romok lesznek, mint örökemlékü ama bozótos hely, hol a végzetesnek látszó halál áldozata lett, a franczia császárság nagy reményekre jogosított trónörököse. Igy válik a kis csetepáté világtörténeti eseménnyé, midőn oly kép is belekerül keretébe, melynek véres arcza lelett egy nagy nemzet félelmes pártja is gyásztöltv

Te kesereg Talán nem lesz érdektelen elmondani gondolatainkat Ulundi romjai felett, illetőleg egy kis krónikás előadást tartani, a harmatlik fekete háború viselt dolgairól, érintve röviden az előjátékot is, melyből kifejlődött a véres dráma. A legközelebbi 20 év alatt, Angliának ez már harmadik fekete háborúja volt. Az Abessziniában vivott első fekete liarczban a diadalut egészen az öngyilkos király (1 neodor) hullájához vezetett, hol azután véget ért a diadalmi mámor csatadala; — az Aranypartvidéken küzdött második harczban pedig Sir Garnet Wolseley oldá meg nagy gyorsasággal a kérdés csomóját, és oly eredménnyel, hogy Anglia ellen hang sem mer emelkedni ezen idő óta. Most a zulukra került a sor I Ugyan mit véthettek szegények ? Hát biz ott tulajdonképen talán semmit; hanem volt abban a világrészben egy kis köztársaság, mely a földrajzban Gransvaal név alatt ismeretes. Ezt a hollandusok alapították, s érdekes tudnunk, hogy e területen a holland telepitvényesek, kik magukat rendesen csak bóereknek (paraszt, földmivelő) nevezik, oly . 'is-.v, ,, szép kulturát fejtettek ki.* melynek ertekes produktumaira nagypn rjjegfájult a zuluk foga. Es ez volt az előjáték kezdete. Szetivájó ő királyságának fekete vitézei, szakadatlan rabióbetöréseket intéztek a szegény bóerek ellen, kik — fájdalom ! — kultúrájúknak megfelelő államfentartó képességet nem birtak kifejteni. S uram teremtőm! milyen gonosz a világnak nyelve. Még azt is hirdeti ez a bizony veszedelmes húsdarab, hogy ezeket a rablóbetöréseket, ugy titokban, az angolok támogatták volna, azéit talán, mert a fokföldi és natali angol gyarmatuk terjeszkedésének nagyon útjába; állt transvaal köztársaság. Hogy mi ebben az igaz, még ma sem tudhatjuk ; de az az egy dolog aztán mégis egészen bizonyos, hogy azok a fránya zuluk egyszer csupa hátultöltő angol fegyverekkel jelentek meg a transvaali határon és hogy ugyanekkor a transvaaliak fegyvertárából minden hadikészlet eltűnt. Ki lopta el, merre vitték ? ma sem tudja senki. Ilyen hamis mesterség lám az a politika! És mi lett belőle ? Hát biz ott csak az, hogy a tűz nélkül lefőzött szegény bóerek, Anglia védelmét voltak kénytelenek kikérni, mely nagyhatalmasság azután valóságos gőzerővel sietett a megtámadtatott (bocsánatot kérek! megszaladt a tollain ; — csak igy kérem olvasni: a megtámadott) bóerek meg mentésére, azután pedig csupa emberbaráti szeretetből, nehogy újból baj keletkezzék, Transvaalban maradtak állandóan. . . . De most jön a java 1 Nagyon tetszett a jámbor bóereknek, hogy elmaradtak a rablokalandok s a fránya zulukat nem látták többé Transvaal határában; de éppen nem tetszett rnás oldalról, hogy a honmentő angolok egyszer csak egy reggelire megették az egész kis köztársaságot. Sőt nem tetszett ez még a zuluknak sem, kik szinte észrevették, hogy az anglus politika — már no a mint ők hitték' — eljátszotta tőlük a megszokott sok jó paprikásnak valót. Es jogorvoslatot kerestek maguknak, oly formán, hogy irányt cseréltek, s az angol gyarmatok birkáit és ökreit kezdték háborgatni, mit látva a függetlenségüket elvesztett bóerek, még arról is álmodni kezdettek, hogy szövetséget kötnek, és felcsapnak Szetivájó ő fensége harczosai közé. De felébredtek a puskapor szagától, mitől — mint a rosz világ beszéli — ugy fél a hollandus, mint az oroszlány a kakaskukurikulástól, Csak a szegény zuluk álltak tehát ki a csatarendbe ! Sir Bartle-Ereere fokföldi kormányzó pedig elhatározta, hogy a harcz ellenük megindittassék, s lord (Jhelmsford meg is kezdte ezt azonnal jó melegében. . . . Ö lordsága azonban egyet elfelejtett, számot vetni t. í. saját és Szetivájó király erejével, ki 20000 jól felfegyverzett ós jói begyakorolt harczossal várta az angol látogatást. Ennek volt köszönhető az első találkozás, illetőleg az izandulai szörnyű katasztrófa melyben 1500 angol konczoltatott fel, ugy hogy Chelmsford egész serege megsemmisült. Ezt követte azután a rettegés két kínokkal teljes hónapja, mig nem aztán az anyaországból kért segély érkezett. A főparancsnokságot az aszantt háború hőse, Sir Garnet Wolseley tábornok vette át, ki aztán először is az izandulai elvérzett hősöket temette el, majd a zulukat az Umvolozi folyam megetti kraalokba hátráltatta. Szetivájó hadicsele csütöri „Sékésip Kébj" tárcsája. A lovarnő. (Beszélyke.) 1 r t a : Sz. J. II. (Folytatás.) —* Isten talán eszemet vette el, vagy köszivet ültetett keblembe. De ezt csak azóta érzem, mióta atyámat s anyámat láttam lábaim ellőtt vérükben fetrengve. Én hajamat téptem, ruháimat szakgatám, s ököllel fenyegetém az eget — mint gyermek — hogy miért engedc ilyet megérnem ; va^y miért nem állhatok én mindezekén iszonyú boszut ? í)e hallja tovább. Az idő már alkonyodni kezdett, elég fagyos idő volt, én kevés ruhával útra kelek. Előttem állott egy keresztút, végre egyikre elhatárzám magamat. Alig menék egy negyed órát, durva német katonákkal találkoztam, kik befogtak s a közeli parancsnoksághoz vitték, itt kiuérdeztek, ón elmondám esetemet, szavam valódiságáról napok multával meg is győződtek, de mindig fogva tartottak, mig végre egy szép napon azt mondották, hogy én „Bauer Loránd" vagyok, s felvittek Bécsbe egy katonai intézetbe, ott katonát csináltak belőlem, mig végre uram most itt vagyok. — En rajtam, mint sok ezren, sokat változtatott az idő. — De miért hagyá magát igy vezettetni ? — Uram mint gyermekkel, mi mindent nem lehetett tenni, hajlik ez, mint a gyönge nád ; a mint növelik, ápolják a csemetét, nagykorában is ugyan-e nevelés szelleme fog rajta visszatükrözni. Belőlem kiirtani igyekeztek minden nemes érzetet, Kiirtani igyekezték a honvágyat, ki a hazaszeretetet. Katonaiskolám vigeztóvel mindinkább belebbeztek, de hiába ; éreztem, hogy a hazaszeretet, ezt a természet által belénk lehelt isteni ösztönt nem lehet elfojtani, ezt nem lehet kiirtani : még ha saját ajkunk is ezt megtagadná, szivünk ugyan e pillanatban hatalmas dobbanást hallat, mely az ajk hazugságát jelezi. — Igaza van önnek, uram. — Igen ez ugy v>n. — Később évek multával csakugyan kivittem, hogy hazámat ismét láthattam, mert ide tettek át. Oh, mily menyei érzet fogott el, midőn .szülőföldemet megpillanthatám ! Keblem dagadt az örömtől, ajkam önkénytelenül imára gyúlt, áldva a mindeneknek alkatóját, hogy nekem ezt meglátni engedé. Égtem a vágytól látni szülőházamat ; — a mint kiérek kisded falunkból egyenesen pusztai íiázuukat keresem, de mintha eltévedtem volna ; egy épen utamba akadó éltes pórembertől kérdém, hol vagyok most ? Ő inondá az „Arnoldi"-ak birtokán. — Hát a kastély, hol van kérdém hát azt sem tudja — szolt ő — hogy a szabad ságharczban felgyújtották, most ott búzakalász nő. „Igaz' feleltem magamon kivül. Alig léptem néhány lépést, könyek folytak végig arczomon, minden a legkellemetlenebbül hatott reám, minden tagom reszketett. — Igyekeztem távozni e helyről, igen e helyről, hol születtem, melyet oly rógeu látai vágytam. Bauer ezután sokáig hallgatott, mig azután az öreg palaczkot megfosztottuk, Bauer ismét rendelt egyet. III. — Miért oly lehangolt Hedvig, tegnapi vigsága oly hamar szomorrá változott, a vagy midőn ide jövék is, mily szeretetremóltóan fogadott, s ime egy perez, s mosolya eltűnt, s homlokára bu szállott. — Oh mi nem sokáig láthatjuk egymást. — De miért ? S közelebb voná szókét Bauer Hedvighez. Bauer igy folytatá : — Miért mondja ezt Hedvig ? Hát ismételjem szavaimat, nemde mfgmondám, hogy mi nem hagyhatjuk el egymást soha ; mi szeretünk. Áldom a pillanatot, melyben megláthatám isteni arczát. Oh, ez arcz mélyen szivembe vésődött, innen semmi vihar, vagy bármely hosszú idő ki nem törölheti. Mégis ön mondá, hogy elhagy . . . — Loránd, nekem e várost nem sokára el kell Lagynom, megyek társulatommal ; magammal viszem emlékét, magammal viszem szerelmét, mert én -- Oh folytassa, kedves Hedvig, ez ajkak csak szépet s igazat mondhatnak, — szavai üdvöt adnak, vagy kárhozatra visznek. — Loránd, ne igy, szerelme önt elragadja. — Egyetlen Hedvigem, látom szivében nincs számomra hely, s nem hagy nekem semmi mást, mint szenvedést. (Vége köv.)