Békésmegyei közlöny, 1879 (6. évfolyam) július-december • 64-142. szám

1879-12-04 / 131. szám

YI. évfolyam. 1879. 131. szam. D.-ijöiiuu, ua/vüiiiufi t-cii. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap, Ivüeg-jelen-Ils: l^eten^ént háiomszor: vasárnap, lsed.d. (félíven) és cs-ö-törtölsiön. Előfizetési dij : helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 6 frt; félévre 3 frt; évnegyedre 1 frt 50 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség és kiadó-h.ivatál: Főtér, Schwarcz-féle ház, a postával szemben. Egyes szám ára 10 kr A keddi szára ára 5 kr kapható Biener B. és Grünfeld J. kereskedő uraknál B -Csaban. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „TVyÍlttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalban, Biener B. urnái ós-Takács Árpád ur nyomdájában, vidéken minden posta.'• .Hijj/ hivatalnál 5 kros postautalványnval A takarékosságról. i. E lap hasábjain már annyiszor fejtegették a társadalmi ferdeségeket, — igy legújabban is a „fényűzés" themája egész kis irodalmat támasztott — hogy e rosz szokások, ferdeségek ostorozása tán már unalmassá is válhatik a lap közönsége előtt. Nem csodálkozhatnék senki, ha az olvasó igy szólna : „ne beszéljetek nekem a helytelenről, a kárhoztatandóról, de mutassatok utat a jóra, a helyesre, a követendőre !" Ezen igénytelen czikk irója azt tűzte feladatául, hogy e kérdésekre erejének megfelelőleg fog válaszolni. — Összefüggő czyklusokban fogja elmondani, mit magunk elé tüznünk, mit követnünk kell. Tárgyul jelenleg a takarékosságot választotta, mint minden jónak kútfejét. De hát mi az a takarékosság? Ki a takarékos ember ? ! Vájjon az, ki garasait élére állitva, kamataiból tőkét alkot? Még nem ! Vagy az, ki magát minden szellemi élvezettől megfosztja, csakhogy ne mondják pazarlónak? — Ez csak játsza a takarékost. Vagy az, ki még a test szükségleteit is csak részben elégíti ki? Ez mind fösvény. Vagy az, ki csak az anyagiság vágyainak betöltését igényli, a lélek, a szellem követelményeinek nem hódol, mert a nélkül meg lehet élni ? Az önző. Mi hát a takarékosság ? Sem zsugoriság, sem elfajzása, szelídebb kifejezése a fösvénységnek, sem önzés. Mi tehát a takarékosság ? Miután negatíve meghatároztuk, határozzuk meg pozitive. A takarékosság a lélek azon folytonos állapota, melyben az ember az anyag és szellem követelményeit egyképen s ugy elégíti ki, mint azt körülményei, anyagi helyzete megengedik. E mellett a vágyak oly féken tartása, hogy azok hajlammá, s a hajlamok szenvedélylyé ne fajuljanak. Továbbá még oly lelki állapot, melyben az ember a jelen keresményeivel, jövőjét gyarapítja. A takarékos ember tehát mindig tudja meddig terjedjen vágyainak határa. A takarékos embernek nem lesznek sohasem szenvedélyei. A takarékos ember nem lesz elpuhult sybarita, mert a szellem követelményeire is gondol. De viszont nem lesz olyan, mint a megfejthetetlen problémákon töprenkedő, ki az anyag kívánalmaival alig-alig törődik, mert az ő élete a szellemi világ ! Ilyen se lesz, mert ő az anyagi jólléttől várja a szellemi erősbödést. Azt fogják gondolni, hogy ez mind nem zárja ki azt a föltevést, hogy a takarékosság nem áll messze a fösvénységtől. Csalódnak, nagyon csalódnak ! Először is (induljunk ki az anyagiságból) a fösvény még saját magától is megvonja az anyagi jó élvezetét. Ez pedig ellenére volna az imént mondottaknak. — Má" sodszor: a fösvény még a szellemi élvezetet is a maga részére óhajtja kizsákmányolni. Pedig a ki a szellemi jólétet tisztán akarja élvezni, az nem élvezi egyedül. — A fösvénység szenvedély. A szenvedély a hajlomból növi ki magát a hajlamok kútfeje : a nem korlátozott vágyak. Már pedig a takarékos ember tudja vágyait korlátozni. Igy a vágyakból nem eredhet hajlam; s igy lehetetlen a hajlamnak szenvedélylyé fajulnia. A takarékos ember — ha csak valami véletlen baj nem éri — jobban, hivebben, tartósabban megőrizheti életének legdrágább kincsét: az egészséget, mint a nem takarókos, vagy pazarló ! Hogyan ? Fogják talán némelyek kérdezni. Egyszerű a felelet. Épen azért, mert a test vágyait fékezni tudják. Tudják, mi az ételben-italban az „elég.

8 Tudják a testet megóvni, az elemek romboló hatásai ellen. Tudják, meddig szabad nehéz fejtöréssel, s mély gondolkozással terveket alkotni. Tudják meddig tart a lélek rugékonysága, mely ha elpattan, a testre is beáll a gyöngeség, levertség. És e betegség — tudják jól — nemcsak a testre nézve kinzó, lelket csüggesztő, hanem a munkától elvonó, mely a megélhetést biztosítja. A takarékos ember előrelátó. Ha a jelenben keresménye, vagy jövedelme várakozásait meghaladja — a jövőre gondol A JÉ Czirknszi dolgok. — Fővárosi rajzok. — II. — Nem kiállhatatlan ön előtt az a nő, ki szivarozik ? Nem! Vagy csak udvariasságból mondja ? Különben öu elég őszinte volt. Igy elhiszem. Gyújtson uram szivarra, én majd csak egy czigarettet sodrok. Higyje meg gyakran kisegít egy szippantás. Ha zavar ban vagyunk, vagy megakadunk az elbeszélés fonalába egy szippantás és folytathatjuk. Aztán meg a kavargó füst gyakran fátyollal ér fel. Elfedi az arcz zavarát, vagy pirulását. Foglaljon helyet. Ne ott — itt a kereveten. Mintha otthon volna. Látja, éu otthonosabban éreztem magamat — hajdan önnél — önöknél! — Akkor még gyermek volt. Igaz, hogy szép, okos gyermek I Mindnyájan ugy szerettük. De asszonyom, ön egy héten keresztül kinoz. Mindennap elbeszélget velem, de kérdéseimet felelet nélkül hagyja. Nem bánom, gondolja kíváncsiságnak. De aztán higyje el, hogy ebben a kíváncsiságban nagyobb helyet foglal el a szeretet. Én elmondtam önnek életemet, örömtelen küszködésem, a mult tévelygéseit. Megígérte, hogy cserébe elbeszéli az önét. Ne értsen félre ! Csak azt a kort kivánom, kérem, melyet elválásunk után élt le s melyben e pályára lépett. - Kedves barátom. Megígértem, hogy hiven elbeszélem. Meg is tartom igéretemet. Cak azt ne kérdje, mért mentünk el. Oly titok, melyet férjem előtt is elhal gattam. De ni, rosszul ég a szivarja! Dobja el Sodorjon egy czigarettet. Valódi sultán-flor. . . . . . . Mikor Aradról elkerültünk elhagytuk az országot is. Mért? Akkor még nem tudtam, most meg már nem akarom tudni. Ön tudja, hogy mint gyermek is azt mondták rólam : egy fiu veszett el bennem. Eleven, pajzán, szeszélyes voltara. A kötőtű helyeit inkább a lapdabotot fagattam. Sőt emlékezik, hogy egyszer az oláh fuvaros lovaival elhajtottam. Nem volt az a magas fa, melynek koronájáig ne kúsztam volna fel. De elég. Egy évre rá, épen Bécsben voltunk, láttam először czirkuszi mutatványokat Nos, hát kedvem lett volna nekem is czifra, aranyos szerszámú, bárBony nyerges lovon nyargalni. És anyám — szívesen közé* jök adott. Mért? Erre megint nem akarok felelni. Tizenöt éves koromban már „művésznőnek" hívtak.... Ellenálltam a kísértéseknek. Kigúnyoltam az imádó ifjúságot. Visszadobtam a gazdag bankárok fényes ajánlatait. A nép, a köznép, melynek gyermeke vagyok, a köznép kaczajának tettem ki a szemtelen tolakodó bárót, vagy grófot, midőn a légyottra mosónémat küldöttem. Eleven, pajzán, szeszélyes voltam. . . . Egyszer csak kezdtem bágyadt, búskomor, merengő, alázatos lenni. Az ajánlatok felett nem kaczagtam, hanem pirultam. Idegen lovar jött társulatunkhoz. Szerettem. Ön nem érti ezt: a lovar-nő szerelme. Eldobni rangot, vagyont a kedvesért — ez még nem szerelem. Lemondani a tömjénezésről, imádtatásról, hírről, ó ez még nem szerelem. Kunyhóban élni a kedves oldalán, enni fekete kenyeret pástétom helyett — ez se a mi szerelmUuk. De szeretni a kedvest s minden perczben remegni életéért, midőn veszélyes mutatványait bámulja az éhes közönség, remegni, hogyha csontja törik, béna, koldus lesz, kinek szerezni, kit gyöngéden ápolni leli; lemondani, ha kedvesünk nyomorult, rut lesz és szeretni tovább gyöngéden, tűrni kifakadásait — remegni életéért, mig még borzasztóbb szerelméért, látván, mint kapja titokban az illatos rózsaszínű leveleket, félteni a nagyúri nők mámorától, részegítő érzékiségétől, viselni a féltékenység zöldszemii szörnyetegét keblünkben, és meg nem boszulhatni minmagunkat, hanem ezer gondolat közt csüggedezni, mint hódítjuk vissza; lovagolni könyedéu, kecsesen, biztosan, midőn szédülünk, mosolyogni bájosan, midőn sirni, pajzánul ' kiáltva a lovakra, midőn az emberek ellen átkozódni szeretnéuk : ez, ez a lovarnő szeielme. Igy szerettem | én az idegen lovait. Szép volt. Napsütött barna arczu, mint a beduin, göndör fekete fürtéi kékesen fénylettek. Szeme! Csak beletekinteni egy volt a szédüléssel, mámorral, szenvedélyes szerelemmel. Én hiszek a szemek delejes hatalmában. Tüntetőleg foglalkozott velem. Hiszen akkor még szép voltam. Ne mosolyogjon. l átom ellenvetést akar tenni. Akkor félbeszakítom és beszélek Pepi báróról. Nem ? Hát hallgasson 1 Tudta jó híremet, tudta, hogy birhatásomhoz a templom ajtaján át vezet az ut. Megesküdtünk. Az egész társulat ott volt a lakadalmon. (Vége köv)