Békésmegyei közlöny, 1879 (6. évfolyam) július-december • 64-142. szám

1879-10-26 / 114. szám

VI. évfolyam. 1879. 114. szám. B.-Csaba, október 2C)-án. BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY: Politikai, tarsadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. IMIegrjelenlls Ixetenl^ént liáromszor: vasárnap, l^edd. (féliven) és csiö-törtölsön. Előfizetési dij : helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 6 frt; félévre 3 frt; évnegyedre 1 frt 50 kr Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Főtér, Schwarcz-féle ház, a postával szemben. Egyes szám ára 10 kr A keddi szám ára 5 kr kapható Biener B. és Grünfeld J. kereskedő uraknál B -Csaban Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. (Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalban, Biener B. urnái és Takács Árpád ur nyomdájában, vidéken minden postahivatalnál 5 kros postautalványnyal. Mindenki kiváló szeretettel foglalkozik a magas politikával és erre magát hivatva is érzi. A különféle politikai nézetek pedig nem szőrit?' koznak nálunk csupán csak az eszmék kicserélésére, hanem átvitetnek ezek a magánéletbe, és épen iparosaink körében szüli meg ez káros következményeit, mert azok kiknek egyedüli hivatásuk volna az iparnak gyümölcsöző terén vállvetve törekedni a tökéletsedésre, politikai nézetkiilömbségük egymás ellen előbb ellenszenvet később pedig szakadást idéz elő. Nem is akarjuk azt különösen hangsúlyozni, hogy legtöbb esetben a vitás kérdéseket sem egyik s másik fél nem fogja lel helyesen, — sőt többet mondunk — nem képesek felfogni helyesen, mert nincs meg bennök az ily kérdések alapos megvitatásához okvetlen szükséges előképzettség. De honnan is vették volna ezen előképzettséget? Az valóban intelligens osztálybeli ember gyermekét, ha ez nem tanul elég szorgalommal, azzal ijeszti, hogy mesterségre adja. A mesterember gyermeke előtt mindig azt hangoztatja ; „tanulj, légy jiiősterember, s légy külömb ember apádnál." Tehát az uri osztály (értve a kabátos embereket) a legnagyobb büntetésnek tartja azt, hogy gyermeke mesterember legyen s ez okból ezzel ijesztgeti őt. A mesterember pedig csupa urhatnámságból nincs megelégedve társadalmi állásával; — gyermekéből „urat" akar csinálni s nem gondolja meg, hogy az uri külcsin igen gyakran a legnagyobb nyomort takarja s hogy egy tisztességes mesterembernek mindenkor van legalább is annyi jövedelme, — mint a tisztviselőknek. Végre a parasztember marad még hátra, kiben ha meg van a törekvés gyermekéből embert nevelni, ki a társadalmi életben valamivel magasabban álljon atyjánál, — oda adja gyermekét 12—14 éves korában inasnak, mert belátja, hogy a libapásztorkodás és ürgefogdozásból gyermeke jövőjét meg nem alapithatja. A fiu legjobb esetben meg tanult egy keveset irni és olvasni, ez pedig ma az általános téves nézet szerint elegendő arra, hogy valaki mesterember legyen. Ki is tölti a fiu 4—5 évi tanulási idejét és meg is tanulta ezen idő alatt a majszter ur gyermekeit ringatni, fát vágni, a a gazdasszonynak a konyhában segédkezni stb. csak éppen arról nincs fogalma, mit legjobban tudnia kellene : a mesterségről. Felszabadul tehát. Mesterségéből legjobb esetben keveset tud, irás és olvasási ismereteit, melyek még is vajmi csekélyek voltak, elfeledte, mint legény pedig szégyen volna valamit tanulni, mert hisz már most szabad ám a leánykáknak is udvarolni. Pár év múlva, — ha ugyan vár az illető annyi ideig, — iparjogot vált magának, megnősül, mesterségét alig érti, egyéb tudománya pedig soha sem volt, tehát kénytelen nyomorogni. Az ilyenek aztán tele torokkal kárhoztatják az ipart mint olyasmit, miből meg élni teljesen lehetetlen. Pedig hát a dolog nem igy áll, mert nézetünk szerint csak az ostabaság tarthat szégyennek oly foglalkozást, melyből munka által tartja fenn magát becsülettel az ember. — Az ipar pedig, ha az kellő szakértelemmel kezeltetik, nemcsak hogy tisztességes életmód, hanem sokkal jövedelmezőbb mint bármily hivatalnokoskodás, sőt mondhatnók szabadabb és öntudatosabb is. Azonban, hogy oly iparosaink legyenek, — kik hivatásukat és állásukat fegfogni képesek, nem a védegyleteknél kell kezdenünk. Kezdjük meg magukat az iparosokat reformálni, s öntsük beléjök az öntudatot, hogy épenséggel nem szégyen mesterembernek lenni, s hogy a mesterember ma már ép oly hasznos és előkelő polgára lehet hazánknak mint bármely földesúr. Nevelni kell tehát az iparost, hogy képes legyen hivatásának minden tekintetben megfelelni, s csak akkor léptethetünk más intézkedéseket életbe, ha már iparosainkba bele oltottuk az életrevalóságot. Hogy azonban nagyon hosszura ne nyújtsam czikkemet, a további fejtegetést egy jövő czikkre hagyom. —y.—ö. Iparosaink. Azon mozgalmak, melyek legutóbbi időben a nemzeti ipar emelésére megindultak s azon szorgalom és buzgóság, melylyel nemzetünk legkiválóbb férfiai törekednek a már csaknem végsülyedésre jutott magyar iparost ismét talpra állítani : sokkal fontosabb mozzanatát képezi a művelődés terén rohamosan haladó nemzeti életnek, minthogy ne tartanok mi is kötelességünknek észleleteinknek kifejezést adni, s rámutatni a hibákra, melyek elhárítása okvetlen szükséges. A legnagyobb készséggel elismerjük, hogy az ipar fejlesztésére irányult törekvések a legnemesebb szándékból eredtek, s hogy az iparvédegyletek életbeléptetésének eszméje is iparosaink ügyét minden áron előmozdítani kívánó hazafias kebelből származott. Elismerjük mind ezt és hálásak is vagyunk érte, mert a jóakaratú törekvés, a szándék, meglevő bajokon segíteni, már magában rejti az üdvös reformok életbelépésének csiráját, s ha a jószándék a nép kebelében kellő viszhangra talál, némileg biztosit is a sikerről. Ámde ezen intéző körök vezérférfiai, kik belátták, hogy hazánk és nemzetünk felvirágzása megköveteli legelső sorban az ipar fejlődését, nem ismerik tökéletesen iparosaink helyzetét, s saját maga szempontjukból indulva ki, oly intézkedésekkel iparkodnak a bajokon segíteni, melyek czélravezetők lehetnek más nemzeteknél, hol az általános műveltség sokkal magasabb fokon áll mint nálunk, hol az iparososztály nemcsak hogy nincs tudatában magas hivatásának, hanem meg — sajnos, de való — nagyon is kezdetleges fogalommal bir arról. Mert tekintsünk csak körül iparosaink közt s azonnal látni fogjuk, hogy ezek iránt a nálunk ugy nevezett „intelligens osztály" igen elfogult nézetekkel viseltetik. Először is nálunk mindenki született diplomatának, vagy legalább is kitűnő politikusnak véli magát és ezen nézet ép oly elterjedést nyert a legmagasabb mint a legalsóbb körökben. A „BÉKÉMÉI KÖZLÖM" TÁRCZÁJA. Három népmonda. I A szinnai kö. Az Erdős-Kárpátok hegyvidékének az a hegylánczolata, mely délkeleti irányban közvetlenül magyar alföldünket szegélyezi be szép erdei és szőlőivel, Vihorlát-Gutin-nak neveztetik Ha Nagy-Mihály felöl ast országúton Szobránoz felé halad az utas, éjszakon egy hegy vonja magára figyelmét az által, hogy csúcsán valami magas épület-féle alkotvány látható. Egy közepén ketté hasadt nagy sziklatömeg az, melyről a vidék népe a következő mondát beszéli. Boldogan élt a nép a Vihorlát - hegy tövében. A begy s az alatta elterülő termékeny sik mindent nyújtott neki, mit csak szeme-szája megkivánt Szomját oltotta a Jezerónik, annak a kristály vizű tengerszemnek a vize, melyet a jó Isten teremtett gyermekei számára. A nép boldogságát megirigyelte az ördög. Hogy azt mtgzavarja s köztök aztán halászhasson, elment a lengyel határra s nagy követ emelt fel s azzal sietett a Vihorlát felé, hogy a Jezerót betemesse. De nem vihette ki szándokát, útközben megnehezült az ördög karjaiban a kő, s midőn épen egy hegy felett vonulna, nem birván azt elejtette. A kő amint a hegyre esett, ketté tört s igy támadt a szinnai kő. II. A petrováczi kökecske. Bácsmegyében, Újvidékhez egy postai állomásnyira fekszik egy csinos mezőváros, Petrovácz. Hétezer lelket meghaladó lakosai mind lutheránus tótok, szorgalmas földmivelő nép. A község határa egészen sík, sem dombja, sem erdeje, sem köve. A mult század vége felé a petrováczi határban a szántóföldeken egy kő hányodott; mesgyekőnek használták, hol itt, hol ott. A nép élénk képzelme hasonlatosságot látott benne, kőkecskének nevezte. Történt, hogy a petrovácziak mint fuvarosok Pestre mentek fel. Ott valami ur, ma már megnevezni nem tudják, azt kérdezte tőlök, van-e határukban valami határkő, meg van-e még a kőkecske ? S midőn meg tudá, hogy ott hányódik, megalkudt az egyik fuvarossal, hogy vigye azt fel neki Pestre. El is vitte. Az uton sokat tépelődött a paraszt, mire való lesz annak az urnák az a darab kő ? Csak akkor bámult el, mikor az az ur szemeláttára kibontotta a követ s az telided-teli volt arannyal Annak az urnák elődei mikor a törökök elől menekültak, abba a kőbe rejtek el aranyjaikat. Hej ha azt a petrovácziak tudták volna, mit rejt aa a kő ? III. A könyezö testvérek. Két szép gyermeke volt a tündérnek, az egyiket, a göndör hajú fiút, hivták Szamosnak, a másikat, a rózsa arczu leánykát Körösnek. E kis testvérek nagyon szerették egymást, s édes anyjoknak nagy öröme telt bennök. Őrizte azokat mint kót szeme fényét, hogy baj