Békési Élet, 1981 (16. évfolyam)

1981 / 4. szám - VITA - Vélemény Radnai Mikes A dombegyházi Attila-hagyomány új megvilágításban című munkájáról (-k-ő)

meretében miért nem fosztották ki volt uruk és ellenfelük nyilvánvalóan mesés gazdagságú temetkezését ? c) Erősen kérdéses, hogy népünk történeti emlékezete - írásos hagyományoktól függetlenül, ill. attól nem segítve - ilyen távoli időkre vissza tudna nyúlni. Elgondolkodtatónak tartjuk, hogy saját legnagyobbjai sírhelyéről (Árpád, Géza - hogy csak a kezdeteket említsük) semmit sem őrzött meg. Történészkutatások azt mutatják, hogy a történeti emlékezet csak kb. 100 évre, három nemzedékre visszamenőleg tekinthető viszonylag megbízhatónak. A legrégibb időkre való emlékezeti visszanyúlást - legújabb régészeti megfigyelések szerint - az alföldi pusztai keresztek állításában és a különféle »kőkecskék« mondájában lehet keresni: ezek valószínűleg a török időkben elpusztult falvak távoli emlékeit őrzik. Ennél régibb korokra mutató, a nép körében elterjedt - tehát nem »felülről lefelé« alászállt -, konkrét helyhez kapcsolódó és igazolható történeti hagyományról nincs tudomásunk. Itt nem mellőzhető párhuzamul kínálkozik azon adat, melyet egy XI. századi krónikás jegyzett föl: III. Ottó (983-1002) uralkodása idejére már feledésbe merült a 814-ben Aachenben meghalt és eltemetett Nagy Károly pontos sírhelye (csak csoda révén találták meg azt). Néhány, kisebb horderejű megjegyzés: Az Attila-hagyomány nem »ősrégészeti különlegesség«. Attila korának kutatására a népvándorláskori (vagy: kora-középkori) régészet és a történettudomány, a hagyomány vizsgálatára pedig a néprajz az illetékes. A Csanda-Zalavári-Petrikovits-féle régészeti kutatóműszer - és tökéletesebb változatai - nagy segítséget jelenthetnek konkrét lelőhelyek pontos felmérésében (pl. pénzlelet szántásban szétszóródott darabjai összegyűjtésében), de differenciálatlan (jelzi a nem-régészeti tárgyak jelenlétét is), és korlátozott érzékenysége (csak bizonyos mélységekig hatol le) az, mely nem avathatja e műszert mindenhatóvá. A hagyományos és költséges régészeti feltárások még hosszú ideig nélkülözhetetlenek maradnak. A légi fényképezés szélesebb alkalmazása a magyar régészetben valóban csak a kezdet kezdetén tart, de az esetleg ilyen vagy bármilyen más módon észlelt újabb lelőhelyek kormeghatározása továbbra is a hagyományos régészeti munkára vár, ez sosem mellőzhető. Nem bizonyítható, hogy a Maros törmelékkúpja a népvándorláskorban »központi királyi-vezéri települési terület volt, illetve lehetett«. A történeti-régészeti kutatások - s ezek sorába állva most a jelen kézirat is - valóban a Tisza-vidéken, a Tiszántúlon feltételezik Attila szállás- és temetkezési helyét - ez tehát nem lehet egyben a vizsgálatok kiindulópontja is. Teljességgel bizonyíthatatlan, hogy Attila sírjának dunántúli (Kézai Simontól följegyzett) és tiszántúli (dombegyházi) hagyománya az Árpádok és Ajtony közti rivalizálásra menne vissza. Jogosulatlan a Németh Gyula akadémikus munkásságát, a magyar és nemzetközi turkológia kiemelkedő tudósát hozzá nem illő vagy szuperkritikus megjegyzésekkel illetni. Ugyancsak méltatlan sok, a népvándorláskor régészetéről és történetéről született s a szerző által nem használt munkával szemben Szász Béla 1943-ban megjelent könyvét minősíteni a legértékesebbnek. Egyetértünk a szerző gondolat-indításával: Attilát eddig nem találták meg, egész Közép-Európában lehetne keresni, s az is meglehet, hogy nem fog előkerülni. Arra azonban »egyik-másik« régészünk aligha »esküszik meg... hogy a hun nagy király sírja csak az általa megjelölt helyen lehet«. E probléma kutatási és kutathatósági helyzetét éppenséggel reálisan tükrözi, hogy Attila sírjának felkeresésére ma Magyarországon nem folynak hivatalosan támogatott vizsgálatok. A szerző Palugyai 1855-ben megjelent könyvére hivatkozik, hogy 1239-ben »a mai Csongrád megye vidékére« telepítették a kunokat. A kunok betelepedésének és megszállásának nagy és jól kidolgozott irodalma van, Palugyaira hivatkozni mindenképpen idejétmúlt. Egyébként a) Csongrád megye közigazgatási területe 1855-ben nem volt azonos a maival; b) az 1239-es kun telepítés nem volt jelentős, hiszen azok a mongol támadás előestéjén elhagyták az országot; a történeti és régészeti kutatások a Duna-Tisza-közén valószínűsítik az 1241 után megszállt kunok főbb szállásait; c) Dombegyház a középkorban Arad megyéhez tartozott. A vízrajzi viszonyok tallózó jellegű áttekintése után a szerző Dombegyház környékének »rendkívüli vízveszélyeztetettségére« következtet a honfoglalás korában, s ezzel okolja a szóbanforgó területnek az időben való lakatlanságát. Megjegyzésünk: a) a honfoglalás és kora-árpádkor lelőhelyek 1962-ben •476