Békési Élet, 1981 (16. évfolyam)

1981 / 3. szám - MŰVELŐDÉS - Bencsik János: A Szeghalmi Helytörténeti Közgyűjtemény életrajza

A Szeghalmi Helytörténeti Közgyűjtemény életrajza BENCSIK JÁNOS Feltettem magamnak azt a szokványosnak tűnő, de semmiképpen nem rutinkérdést, hogy „divatb ól kor-kényszerből jött létre, született meg a Szeghalmi Helytörténeti Gyűjtemény, amely végül is a közeljövőben múzeumi rangra aspirál". S amikor felkerestem a gyűjtemény szervezőjét és vezetőjét Miklya Jenőt, kimondva, kimondatlanul erre a kcrdcsre kerestem a választ. Elöljáróban nem haszon nélküli, ha megjegyzem, hogy akárhány példával tehetném hitelessé azt az állításomat, hogy a közgyűjtemények legtöbbje nem a köz (közösség) gyűjteményéből (annak munkálkodása árán) állott össze. Olykor éppen a köz több-kevesebb ellenérzése (legalább is az indulásakor), csodálkozása, nem egyszer megnemértése közepett cseperedik fel a muzeális gyűjtemény múzeummá! Szeghalom esetében is belépett az előbb fölemlegetett kortüneti motiváció is; amikor ugyanis az 1970-es tanácsi átszervezések zajlottak, felsejlett Szeghalom városiasításának lehetősége. Szeghalomból, jósolták (talán inkább sugallták) a hivatalos szervek, előbb-utóbb város lehet, előbb-utóbb várossá fejlődhet. Nos, felismerték néhányan, túl a lelkes kezdők körén, hogy ehhez a perspektívához hozzátartozik a MÚZEUM is. Éppen úgy persze, mint a csatornázás, vagy a kommunális fejlesztés más területei. Kapóra jött hát (helyesen) az akkori új vezetésnek Miklya Jenő már csaknem évtizedes honismereti gyűjteménye, a csecsemő korát élő „múzeum". Kimentem hát Szeghalomra, hogy felkeressem a Helytörténeti Gyűjtemény szülőatyját, ismerkedjem (újra) Miklya Jenővel, vagy inkább így; a muzeális munka révén kerüljek közelebb Miklya Jenőhöz, az emberhez. Találkoztam újra Szeghalommal is; lassan alakuló, íyszerű településkép fogadott. A falusias, kisvárosias hangulatból kiemelkedő, a nálunk gyakran korszerűt jelentő, de sivár emeletes tömbök tűntek fel leginkább. Környezetük sem nőtt fel még annyira, hogy versenyre kelhessen a parasztházak virágoskertes, gyümölcsfás, csupazöld, ezért üde hangulatával. Olyan ez a település (Szeghalom) új, emeletes központjával, ahogy elnéztem, mint a kamasz fiú, a 14 éves legényke, akinek mutál a hangja, aki máris kinőtte a nyolcadikos ballagásra kapott öltönyét. Keze-lába kilóg belőle. De csak város lesz Szeghalom, ha nagyon akarják, ha nagyon akarjuk. Ahhoz persze, hogy igazán várossá lehessen Szeghalom, fel kell építkeznie tudatában is ennek a közösségnek, így is „városiassá" kell lennie. Ehhez kétségtelenül hozzásegíti őket a Miklya Jenő tanár úr által elindított munka, a csaknem 2 évtizedes Helytörténeti Gyűjtemény. Ha mást nem is, de önismeretet (!) tanulhatnak ott (persze sok mást is!). Mert miközben rácsodálkoznak az őseik, elődeik által bejárt út egy-egy tárgyi emlékére, rádöbbenhetnek (s bizonnyal meg is történik majd), hogy honnan, kik által és milyen áron juthattak el a mindenkori mába, avagy a jövendő városukba, Szeghalomba. Emlegetnek itt egy tréfás, de célzatos fogalmat: „Szeghalom, a Sárrét fővárosa". íme, már elődeink városi, sőt fővárosi rangra tartották érdemesnek Szeghalmot, ha az humoros is, ha kissé túlzó is. Fővárosa a Sárrétnek, azt is jelentheti, hogy egy olyan táj központját (szellemi centrumát) alkotni, amely évszázadok hagyományos paraszti kultúráját őrizgette; nem tudatosan, hanem szükségből; önként, de nem szándékkal! Ha Szeghalom művelődéstörténetével ismerkedünk, rádöbbenünk, hogy a „főváros" emlegetése mögött van valami figyelemreméltó tartalom is, hogy az itt dolgozó (és mindig fontos, hogy) gondolkodó emberek idekapcsolták egy kicsit a tágabb értelmű táji, nemzeti kultúrát. •327