Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)
1980 / 4. szám - MŰVELŐDÉS - Elek László: Az Orosházi Juhász Balázs Gyűjtőklub és évkönyvei
Béla: Az Alföld vonzásában - Látogatóban Fülöp Erzsébetnél Dr. Megyeri János: Dénes János rövid életrajza) váltják fel. Jószerivel csak négy olyan dolgozatot tartalmaz az évkönyv, amely kimondottan szakmai vonatkozású (Beck Zoltán: Néprajzi magángyűjtemények kialakítása; Verba Béla: A munkásmozgalmi emlékek és dokumentumok gyűjtésének fontossága; Dr. Szabó Imre: A mai magyar képzőművészet a műgyűjtő szemével; Szlotta András: A látás művészetéről - műgyűjtőknek). Arányaiban már ez is sokat mond, hát még ha hozzátesszük a kiállítások megnyitóit is! (Szegvári Péterné dr.: Bazsali Ferenc emlékkiállításának megnyitója; Pogány O. Gábor: Csáki Maronyák József művészetéről; Dr. Telepy Katalin: Boldizsár István kiállításának megnyitója; Mihály András: Rajki László kiállításának megnyitója; Szenti Tibor: Erdős Péter orosházi kiállításának megnyitója; Szegvári Péterné dr. A Fiatal Orosházi Festők XV. tárlata; WehnerTibor: Kerti Károly kiállításának megnyitója; Kokavecz Ilona megnyitó beszéde Fülöp Erzsébet kiállításán). Ezzel a nyolc bevezető előadással még jobban eltolódik, elromlik az arány. Készséggel elismerjük, van a kiállítási megnyitóknak, sőt a kultúrhistóriai tanulmányoknak is kapcsolódási pontjuk a klub alapvető célkitűzéseivel. Még az Orosházáról származó, vagy rövidebb ideig ide kötődött művészek otthonában tett látogatásokról készített beszámolók is tartalmaznak - ha nem is túl sok - hasznosítható szakmai értékeket. (Örvendetes látni, mennyien vannak, s mily szeretettel várják őket itthon!) Ezeknek azonban más az alapvető rendeltetésük, s műfajuk: a riport sem a legalkalmasabb tudományos igényű gondolatok tolmácsolására. Hasznos segédanyag azonban mindegyik. De csak pótanyag. Nem helyettesíthetik a szakma központi témáit, alapvető tárgyköreit. Azokat a gyakorlati indíttatású közleményeket és vitaindító előadásokat, amelyek az egyes szakosztályok tagjainak szakmai gazdagodását, ismeretkörének szélesedését elsőrendűen, a legnagyobb hatásfokkal szolgálják. Az eddig megjelentetett füzetek és az első évkönyv - mondjuk ki nyíltan - sokkal jobban szolgálták a gyűjtőnevelést. Mindegyik szakmaibb volt, mint az új, a második évkönyv. Ez inkább a város jó értelemben vett kulturális híradója, az első magyar folyóiratok szellemében fogalmazva, kulturális mindenes gyűjteménye lett, s majdnem a lényeg szorult ki belőle. Szükség volna persze ilyen kiadványokra is - jól éreztek rá a hiányára a szerkesztők. Nincs ugyanis egyetlen olyan publikációs fórumunk, amely összefogná és az utókor számára megmentené egy-egy korszak, egy-egy évtized kulturálisművészeti-tudományos rendezvényeinek értékes írásos anyagát: az átlagost meghaladó szakmai értékeléseket, a tárlatnyitó és tárlatvezető előadásokat, az ízlésformáló, szemléletirányító közérdekű tudományos beszámolókat és felolvasásokat. Jó lenne pedig. Sok érték vész így kárba; köztük olyanok is, amelyeket a késő kutatók örömmel vennének és hasznosítanának. De hát ki legyen a gazdája? A város-e vagy a rendező szervek? A Juhász Balázs Gyűjtőklub semmi esetre sem. Annak nem lehet a saját feladatává tenni. Nem az ő reszortja. Elég, ha egyéb feladatait jól ellátja, s ha csak saját kiállításainak (azoknak is, amelyekben társként szerepel) előkészítésével, sajtóvisszhangjának összegyűjtésével és megőrzésével, a rendezés és a rendezvény szakmai tapasztalatainak a leszűrésével és azoknak hasznosításával törődik. Találhatna természetesen jó ízlésformáló lehetőségeket a kiállítások során is. Abban az esetben, ha a szakosztály érdeklődő tagjait olyan vitákra gyűjtene össze (érthetően a kiállítások megnyitása után arra alkalmas időben a kiállítás helyén), ahol is valaki - ha lehet maga a tárlatot megnyitó esztéta megmutogatná azokat az árulkodó formajegyeket, amelyek az illető művészre jellemzőek. Azokat a stiláris elemeket, amelyekre megállapításait, szakmai értékelését alapozta. Az ízlésfejlesztésnek, amely a képzőművészeti tárgyak tudatos és okos gyűjtése szempontjából elengedhetetlenül szükséges, ez lehetne az egyik legjobb, legjárhatóbb és legtöbb haszonnal kecsegtető útja. Különösen ma, amikor sokak szerint a „selejt lázadását" éljük át, hiszen a kor szinte minden hagyományos zárt esztétikai formát felőrölt. Szétrobbantotta azt a hatásrendszert, amelyen a polgári ízlés nyugodott. Egyszerre konvencionálissá, banálissá lettek a régi témák és kellékek, a megszokott kifejező eszközök (ez minden művészeti ágra érvényes, még az irodalomra is), a sajátos konszonancia, a harmónia és a ritmus. Nem bizonyultak időtállóknak: nem lettek alkalmasak a kor modern életérzésének 469
