Békési Élet, 1979 (14. évfolyam)

1979 / 3. szám - SZEMLE

zet - mint vonzó módszertani példa - szinte utánzásra csábít. Ez méltó Dankó Imre egész munkásságához, amelyre az a jellemző, hogy mindenütt mozgást, pezsgést hozott a kutatásban és a magas szintű tudományterjesztésben, ahol csak megfordult, ahova az írásai eljutottak. Néhány megjegyzés a hazai és a Békés megyei nyomdászattörténcthcz HAIMAN GYÖRGY I. A magyar nyomdászattörténet kezdete közel egyidős a vele rokon irodalomtörténetével. Utóbbinak úttörőjeként Czvittinger Dávidot tartják számon, aki 1711-ben adta ki a hazai história lit— teraria első kísérletét. Debreceni Ember Pál már egy jó évtizeddel korábban fontosnak tartotta, hogy protestáns egyháztörténeti művében nyomdászattörténeti adalékokat is közreadjon, Bod Péter pedig 1748-tól számos munkájában publikált a nyomdákról és nyomdászokról. Nevéhez fűződik az Erdélyi Féniks kiadása, amely nem csak Tótfalusi Kis Miklósnak állított emléket, hanem a magyar nyomdászattörténet első összefoglalásának tekinthető. A magyar tudományos és kulturális folyóiratok szerkesztőit kezdettől fogva foglalkoztatták a nyomdászat kérdései. Kovachich Márton György lapja, a Merkurßir Ungarn 1786ban, Schedius Lajosé, a Zeitschrift von und für Ungern 1804-ben, Trattner János Tamás Tudományos Gyűjteménye 1817-től közöl cikkeket a nyomdászatról. A biztató kezdetek a XIX. század második felében teljesedhettek volna ki, amikor Szabó Károly a hetvenes-nyolcvanas években megteremtette a korszerű magyar könyvészet alapjait. Szinte magától értetődő lett volna, hogy régi könyveink számbavétele maga után vonja - vagy éppen feltételezi a nyomdák történeti számbavételét is. Sajnos, könyvtörténészeink nem éltek eléggé a bibliográfia e kézenfekvő eszközével, potenciális segítőjével. Ha régi könyvcink meghatározásában hibák történtek és évtizedekig élő tévhiedelmek keletkeztek, akkor a tévedések jelentős részét nyomdászattörténeti ismereteink hiányosságának tulajdoníthatjuk. Nem mondhatjuk természetesen, hogy az elmúlt száz évnek nem volt nyomdászattörténeti irodalma. Joggal bírálhatjuk azonban, hogy ennek művelői nem tartottak lépést a hazai történettudomány fejlődésével és alig-alig alkalmazták a betű- és tipográfiakutatásnak más országokban már a századfordulótól kialakulóban levő módszereit. Forráskutatás helyett sok szerző megelégedett a régebbi szerzőktől átvett adatokkal, anélkül, hogy azok valódiságáról meggyőződött volna. Levéltáraink nyomdászati emlékei, de még a történeti forrásmunkák is parlagon hevertek, mialatt a nyomdászattörténet krónikásai nyugodtan publikáltak mende-mondákat cs gyanús tévhiedelmeket. Az olyan lelkiismeretes kutatást tükröző munka, mint Dézsi Lajos Misztótfalusi Kis Miklóséletrajza (1899), nem volt általános és példája, sajnos, nem is lelt követőkre. Akárcsak Fitz Józsefnek Hess András-könyve (1932), amely már a tipográfiakutatás korszerű módszerével is élt. Sajnos, Fitz 1959-ben illetve 1967-ben kiadott nagyigényű nyomdászattörténete (A magyar [ill. magyarországiJ nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története I., II.) egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Tele van pontatlanságokkal és hibákkal. Ami a levéltári kutatás elhanyagolását illeti, hadd álljon itt példának az a tény, hogy szerzőink mintegy száz év óta találgattak- és sűrűn tévedtek Tótfalusi Kis Miklós körül, amíg Jakó Zsigmond 1974-ben Erdélyi Féniks című könyvében kiadta az eredeti Tótfalusi-dokumentumokat. Jómagam 1971-ben - feltevések alapján - kiderítettem, hogy Kolozsvárott meg kell lenniök a Tótfalusi-nyomda leltárainak s amikor Krizsó Kálmánt megkértem, hogy ennek járjon utána, 1972-ben, más dokumentumokkal együtt, elő is került a nyomdának Tótfalusi temetésekor készült leltára. A kolozsvári 379