Békési Élet, 1979 (14. évfolyam)

1979 / 3. szám - SZEMLE

Dankó Imre kutatói szemléletének további jellemzőire is rávezet bennünket, ez pedig körülbelül így fogalmazható meg: rendkívül nyitott érdeklődésű, bátran elszakad a korábban kialakult és kissé megmerevedett tematikai megkötöttségektől, kitűnő érzékkel figyel fel az új jelenségekre. Olyanokra, amelyeket az ő személyes hitele, dolgozatainak meggyőző tényei, a hozzájuk fűzött elemzések emeltek fel a tudományos vizsgálatok körébe. Kutatói és népművelői alapállásához tartozik Dankónak az a nem mindennapi készsége is, amellyel - megint csak széles körű felkészültségére és rugalmasságára támaszkodva - igen rövid idő alatt kapcsolatot talált a mindenkori állomáshelyén legfontosabb feltárási és publikálási témakörökhöz. Mindig jól tudta, mi az, amire a helyi múzeumi munkából a legszélesebb népszerűsítés érdekében szükség van. Ezt kutatási programjában mindig figyelembe vette, s ilyen módon érte el, hogy múzeumi kiállításai, előadásai, népszerű kiadványai - az egyszerre vonzó és lényegretörő megformálás mellett - addig merőben ismeretlen eredményeikkel, új szempontjaikkal nagy hatást váltottak ki. A gazdag tartalmú kötet részletes ismertetése meghaladja terjedelmi lehetőségeinket. A könyv forgatását egyébként sem helyettesítheti a legalaposabb ismertető sem. A Békési Élet sajátos arculatához híven inkább arra törekszünk, hogy az Opusciila ethnographica Békés megyei tárgyú dolgozatairól szóljunk. Dankó Imre nem hiába volt több mint fél évtizeden át a gyulai Erkel Ferenc Múzeum igazgatója. Azóta is egyedülálló kiadványsorozata, szerteágazó szerkesztői tevékenysége, különösen sikeres tudományszervező törekvései, a kutatónevelésre fordított gondja ma már fogalomnak számít a megyében. A gyulai években kiépített kapcsolatok - bár azóta Pécsett is szolgált, majd a debreceni Déri Múzeum és a Hajdú-Bihar megyei múzeumok vezetését vállalva dolgozik - ereje azóta sem gyengült, bizonyos tekintetben még el is mélyült. Dankó Imre rendszeresen ír a Békés megyei kiadványokba, nagy segítő készséggel támogatja különböző tudományos és közművelődési terveinket, állandóan érdeklődik megyénk iránt. Éppen ez adhat alapot arra, hogy munkásságát mi is a magunkénak érezzük, annak tudatában, mennyire naiv provincializmus lenne őt a megyehatárok szerint elismerni és nyilvántartani. Egész tevékenysége, valamennyi publikációja az egyetemes és a helyi magasabb szemlélet szerinti egységét, összetartozását sugározza. Az Opuscula ethnographica szorosabban Békés megyei tárgyú tanulmányaira azért is külön fel kell figyelnünk, mert azok - több mint 160 nyomtatott oldal terjedelemben - éppen az eddig nem publikált dolgozatok sorába tartoznak. 1966-ban írta Dankó ,,A gyulai vár hagyományai" című munkáját, tehát már pécsi múzeumigazgatóként. Ez a tanulmány a történeti néphagyományok remekül felépített elemzése és leírása. Az olvasó meglepő gazdagsággal találkozik a tradíciók között. Különösen érdekes annak bemutatása, hogyan hatott a nép körében a történeti (benne a helytörténeti) irodalom néhány megállapítása. Ugyancsak 1966-ban írta Dankó Imre, a gyulai években teljessé tett helyszíni gyűjtés, továbbá rendkívül kiterjedt levéltári és szakirodalmi forrásanyag alapján, azt a kandidátusi disszertációt, amelynek egyes fejezeteit már a Déri Múzeum évkönyve és a Bihari Múzeum évkönyve is közreadta. A kandidátusi értekezések szokásos méreteit és színvonalát jóval meghaladó mű a szerző által találóan és meggyőzően dél-bihari síkságnak nevezett, jól körülhatárolható terület - az 1966-ban megszüntetett sarkadi járás - olyan mélységű vizsgálatát végezte el s olyan időszakban, ami 111a már nemigen pótolható. A gazdagon illusztrált két fejezet, amiket a mostani kötet közread: A dél-bihari síkság települési változásai (188-239. oldal) és A délbihari síkság népi építkezésének változásai (240-325. oldal). A régészeti korokig visszanyúló elemzés nagyon sok - korábban fel sem merült - kérdést tisztáz. Különösen érdekes a települések szigetjellegéről, a megkésett tanyásodás okairól, Sarkad funkcionális tagolódásáról adott elemzése, az építőanyag és az építési technika fejlődésének rajza, összefüggésben az épületek használatának változásaival. Tömérdek ötletes megfigyelés, rendszerbe szedett jellemző részlet van ezekben a fejezetekben. A tudományos célok életgazdag szolgálata mellett külön örömet ad az olvasónak az, hogy szerzőnk valóban belülről, a parasztember és a kutató szemével egyszerre tudja szemlélni és megörökíteni a dél-bihari táj régebbi életét, s a termelőszövetkezeti mozgalom végleges győzelmével megváltozott körülmények kibontakozásának kezdeteit. Természetesen nincs a kötetnek olyan tanulmánya, amely ne mondana valami közvetlenül a mi vidékünket is érintő megállapítást. Jónéhátiy feje378