Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Nagy Gyula: "Hogy ne vigyem magammal a sírba..." (Részletek az orosházi önéletíró parasztok munkáiból) (Juhász Nagy Vilmos, Csarejs Jánosné, Hrabovszki Ilona, Násztor György, Györgyi Lajos, Koczka Pál, Ujj Istvánné Németh Julianna, Csizmadia Imre, Erdős Tóth Sándor)

éjjelente kijárnak a sírjukból, osztán kóborolnak, mások meg azt beszélik, hogy boszorkánylélek. A fene tud ezen elmenni. Annyi bizonyos, hogy még nem fogott ilyet soha senki. Oregatyám is elmondott egy általa hallott történetet. Mikor ő fiatal legény volt, a hasonló korú legények összejöttek esténként komázni az istállóba. Mikor elálmosodtak, hazamentek. Egyikük nem arra lakott, amerre a többiek, hanem jó messze kellett neki menni egyedül. Hát ez a legény hazafele menet találkozott egy lidérccel, az hirtelen felbukkant előtte és ő úgy megijedt, hogy csak artikulálatlan ordítás jött ki a száján, és elkezdett szaladni hazafele. Mikor hazaért, nem tudta elmondani, hogy mi történt, mert soha többé az életben egy szót sem tudott kimondani. Nem egészen némult meg, csak kezével mutogatva, érthetetlen hangok hagyták el a torkát. Úgy írta le egy papirosra, hogy mi történt vele. Nem sokáig fosztottunk ezek után, elment a jókedve mindenkinek. Hamarosan elköszöntek Csiszárék, és mi is bementünk lefeküdni. Annyi bizonyos, hogy én akkor magam nem mertem volna bemenni lefeküdni. - Reggel korán kellett kelni, mert a templomba mentünk az egész osztállyal együtt a tanító úrral, és nekem még haza kellett ballagni, de ezt az estét nem felejtem el soha. Amikor a következő piaci napon szüleim hazajöttek, én elmondtam Idesatyámnak, hogy lidércet láttam, hitetlenkedve legyintett: Mese! Nem láttad te azt, hanem álmodtad. Biztosan elaludtál a csuhé jba. - De láttam biz én! Megmondják Oregatyámék és Csiszárék is. - En ilyen meséket nem hiszek el. Hallottam én is ilyenről, de sohase láttam, én csak azt hiszem el, amit láttam a saját szememmel. Ezzel én elhallgattam, és később sem említettem többé. Ez 1912 októberében történt. Egy évvel később, már hatodosztályos koromban meglett az elégtétel. Már akkor nem a 20 kilométerre levő Újváros-pusztán laktunk, hanem csupán 5 kilométerre levő Vásárhely-pusztai tanyánkban. így hát nem kellett nagyszüleimtől járni iskolába. Tanyai iskolás lettem. Közel volt hozzánk a Föcskésparti iskola, és odajártam. Egy októberi napnak késő estéjén Mamám, én és kishúgom hárman voltunk a tanyában. Vacsoraidő már régen elmúlt, de Idesatyám még reggel elment kocsival a Hosszúsorba, Orcgatyámékhoz, valamit segítem, és még eddig nem jött vissza. Jó sokára kocsizörgést hallottunk, a kutyák is ugattak, de csak úgy, mint máskor. Örülnek, mert ismerős jött. Különben is várták már a vacsorát ők is. Megállt a kocsi az udvaron. A Péter béres már jött is az istállóbul, és veti az istrángokat lefele. Bent a konyhában azzal kezdte Idesatyám: Na, gyerek, nem hittem neked tavaly ősszel, pedig igazat mondtál akkor. Most én is láttam a lidércfényt. Mamámmal együtt hitetlenkedve néztünk rá: Mikor, oszt' hun látta? Hát, amikor a Makai országútról ráfordultam a diillőre, osztán már a Gallyasék fasorához közeledtem, balfelől a Föcskési domb tetején látok ám egy olyanforma nagyságú fényességet, mint amilyet te említettél tavaly ősszel. - Lassan, lépésben hajtottam a lovakat, hogy jobban lássam. Újra arra nézek, hát cikk-cakkban le-föl ugrálva közeledik, oszt úgylátszott, mintha egyenest felém tartana. Pillanat múlva a lovak elé ugrott a rúd végéhez, ott megállt. A lovak is. Én épen ma vettem egy hosszú nádpálcanyelű ostort, azzal biztattam volna őket, de csak álltak, mint a cövek. És azt is láttam, hogy reszkettek is. Szőrük is borzolódott. A tűz mozdulatlanul állt az úton. Egész megvilágította a lovakat, meg a szememfényét is majd elvette. Újra rájuk ütöttem, de meg nem mozdultak. Leugrottam a kocsiról, félkézzel fogtam a gyeplőt. Előre léptem, és jó nagyot csaptam a tűz felé. A semmibe ütöttem, az ostor nem ért kemény tárgyhoz. Csak annyit értem cl vele, hogy a tűz lobogni, vibrálni kezdett. A lovak reszkettek és álltak. Még egyet suhintottam a tűz felé, azután fölugrottam a felhércre és leültem az ülésre. Mikor a rúd vége fele pillantottam, a tűz már nem állt az úton, hanem hol föl, hol lefele ugrálva a föld felett, cikk-cakkban szaladt a gyöpeken nyugat fele, a Kakasszéki vasúti megálló irányába. Ippen úgy, ahogyan te elmondtad, fiam. Mamám odafordult Idesatyámhoz: No lássa, ugye hogy nem kell olyan hitetlennek lenni. Azután csak a vacsoránál volt szó az esctriil. Vacsora közben a babonás, Bihar megyei oláh béres megszólalt: Hát Imbre bácsi, az bizumisten nem vóta más, csak a Dráku! Otan Bihar megyét is szokta lenni. Rontani meg kecskét, adni kecske vires tej! - Nem igaz az Petru, hazudsz! - Nekemnek bizumisten mondok igaz! Draku meg boszorkán menecske csinál olyanok. In tudok asztat! Másnap átment Idesatyám Makó szomszédjához, és elmondta az esetet. - Hát, mondta József bácsi, én bent tartózkodtam az este, olvastam az újságot, én nem láttam sömmit akkor, de régebben én is 95