Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Nagy Gyula: "Hogy ne vigyem magammal a sírba..." (Részletek az orosházi önéletíró parasztok munkáiból) (Juhász Nagy Vilmos, Csarejs Jánosné, Hrabovszki Ilona, Násztor György, Györgyi Lajos, Koczka Pál, Ujj Istvánné Németh Julianna, Csizmadia Imre, Erdős Tóth Sándor)

JUHÁSZ NAGY VILMOS: MÉHÉSZKEDÉSEM KUDARCA Mivel szüleim nem győzték elvégezni a gazdaságban előforduló munkát, tartottak egy bérest és egy kanászt, kikkel én nagyon szerettem komázni. Nem volt testvérem és nagyon vonzódtam a fiatalabb korúak társaságába. Meg azután ezek sokféle mókát, bolondságot tudtak nekem mondani. Volt rá eset, hogy rosszaságra is tanítottak, ami engem nagyon érdekelt. Ezt viszont szüleim nem kedvelték. Csütörtökön azonban, amikor kocsival az orosházi piacra mentek, kénytelenek voltak kinthagyni engem a tanyán a cselédekkel. Nem akartak magukkal vinni, mert engem nagyon megtört volna a 10 km-es út. Akkor még nem voltak féderes kocsik, a parasztkocsi pedig nagyon rázós volt, olyanformán, mint ahogy akkor mondogatták, hogy mitől kell az embernek óvakodni: Kocsi oldalától, ló hátuljától, az asszony elejétől és az ügyvéd minden porcikájától. A cselédeknek azt a munkát adták, hogy a kazlak között takarítsák össze a széjjelséget és hordják a dudvára (trágyatelepre). Nagy dolog akkor nem volt, de azért mégis csináljanak valamit unalmukban. No meg én rám nagyon vigyázzanak. Persze én is velük voltam. Többek között megkérdezték tőlem: Vili, szereted-e a mézet? Ugyanis mindenkinek leginkább Vili voltam, és én ezt a megszólítást jobban szerettem, mint a Vilmos megszólítást. Rögtön válaszoltam: Nagyon szeretem, de csak a lépesmézet. Ezt rágni lehetett, és a kirágott viaszból különféle figurákat csináltam. Bár édesapám meghagyta, hogy a kirágott viaszokat nem szabad elszórni, mert ő összegyűjtötte, és viaszolvasztóval kiolvasztotta. Műlépet préselt belőle. Ezt a saját maga által készített keretekbe beleragasztotta. Ezáltal több mézet tudtak a méhek hordani, mert nem kellett nekik lépet is készíteni. Lépesmézet csak az ő jelenlétében kaptam, mert én a viaszkot a tilalom ellenére szétszórtam. A pörgetett méz elöl volt, de a lépesmézet elzárta előlem. Arra biztattak, hogy menjek a nagykamrába, és hozzak nekik is. De most nincs lépesméz a nagykamrában, mondtam sajnálkozva. Akkor eriggy a méhesbe - tanított ki a béres -, cs vigyél magaddal egy nagy botot, jól verd meg a zirzon oldalát. Erre a méhek ijedten elröpülnek, te kinyitod a zirzont, és annyi lépesmézet vehetsz ki onnan, amennyit csak akarsz. A lépesméz utáni vágy fölbátorított, és az adott utasítást híven betartottam. Eddig még nem voltak tapasztalataim a méhek harcias, szurkáló természetéről, és így az események nem várt fordulatot vettek. A méhek ahelyett, hogy ijedten elrepültek volna, mérgesen nekem támadtak. Az akkori lenge nyári gyermekviseletet hordtam, az egyszál pöndölt. Amikor hűvösebb volt az idő, egy rövid nadrágot kaptam hozzá. A nadrág feneke a korcáig fel volt hátul vágva, hogy a szükségletünket minél hamarabb és segítség nélkül el tudjuk végezni. Ezen a hátsó vágáson az ing sarka mindig kilógott, amit franciazsebkendőnek hívtak. Ez azután igen árulkodó ruhadarab volt, megmutatta, hogy a viselője mennyire szobatiszta állapotban van. Ha sárga lógott ki, az anyja rákiáltott: Gyere gyorsan be, már megint kácsazsíros a hátulja. A méhek fergeteges támadása elől, amit már egy pár csípéssel tarkítottak is, a közeli bodza-bokor alá menekültem. Az ing azonban a fenekemet nem tudta eltakarni s vesztemre az is fölhajtódott a hátamra, így szabad prédája lett a meztelen alsófertályam a méhek csipkelődési kedvteléseinek. Amikor a harcias méhraj elvonult, kibújtam a bokor alól, és rádöbbentem arra, hogy a béres alaposan becsapott. A botomat felkapva elkeseredetten rohantam a kazlak közé, hogy ezért a csúfságért megverjem. De ő jobban tudott szaladni, és engem csak folyton kinevetett, ami nálam csak olaj volt a tűzre. Később a kanász, aki mindig közelebb állt hozzám, megszólított. Azt tanácsolta, hogy ijeszd meg a bérest. Menny a kamrába, vesd le az inged, és kend be magad pörgetett mézzel. Aztán hozzál ki a házból egy párnát, hasítsd ki és hemperegj meg a tollban. Aztán gyere ki, és morogva szaladj a béres felé. Úgy meg fog ijedni, hogy no még. A kanász tanácsa szerint kellően kikészítve magamat, elkezdtem a bérest zavarászni a kazlak között, aki nagy visítások közepette szaladt, bújkált előlem, tetetve a megrémültet. Én viszont hangos kacagásra fakadtam örömömben. Egyszer a kanász fölkiáltott, hogy a kocsi befordult a bejáróra a gazdáékkal. Most aztán közrefogott a két cseléd és rámszóltak, hogy: Nehogy elmond apukádnak, hogy a játékot mi találtuk ki, mert ak86