Békési Élet, 1977 (12. évfolyam)

1977 / 2. szám - SZEMLE

közoktatási intézménye, amely ha nevében, szervezeti formájában, legfőbb felügyeleti szerveit tekintve sokat és sokszor változott is az idők folyamán, valójában kezdettől fogva (vagyis 1877-től) fennmaradt és tevékenykedik. (Az 1862-ben már működő magánóvodáról Szentkereszty Tivadar: Békés vármegye népoktatásának történetében található adatszerű közlésen túl nem maradt fenn írásos dokumentum. Feltehetően a 70-cs évek derekán szűnt meg. Több mint egy évtizedes létével azonban jótékonyan közrejátszhatott abban, hogy egy biztonságosabb anyagi alapra helyezett, nagyobb társadalmi összefogásra támaszkodó óvoda megnyithassa kapuit jóval az óvodai törvény megjelenése előtt.) De érdemes azért is, mert a másfél évszázados magyar óvodatörténetnek arra a nagyobb, jó kétharmad részére irányítja a figyelmet, amely a Brunswick Teréz szervezte első óvodák nemzeti lelkesedése, útkereső buzgalma és fokozatosan nemzeti nyelvűvé fejlesztése, majd a Bach korszak elnyomó politikájának eredményeként bekövetkező óvodaszervezési pangás után mintegy az iparosodás egyenes folyományaként a kiegyezéssel indult el, és tette égető szükséggé a kisgyermekek intézményes nevelésének az ügyét. Olyan nagyobb összefüggő időegységet, olyan homogén szakaszt vizsgál tehát, amelyben a modern óvodai nevelés tartalmi, szemléleti, szervezeti keretei formálódtak ki, és kerestek alkalmas megnyilvánulási, kibontakozási lehetőségeket maguknak az egyes korok többnyire súlyos gazdasági viszonyai, társadalmi-ideológiai célkitűzéseinek útvesztői között. Sajnos, nem vagyunk bővében az összefoglaló jellegű rendszerező óvodatörténeti munkáknak. Még a résztanulmányoknak sem. Az óvodatörténetnek nincs sem elég kutatója, sem elegendő szakirodalma. Vág Ottó kiemelkedően értékes kötetein, továbbá Regős Jánosnak, Mészáros Istvánnak és a már elhunyt Hanzó Lajosnak és Kelényi Ferencnek szórványos közleményein kívül szinte alig tudnánk érdemleges, forrás értékű műveket ajánlani a szerzőnek. A lokális jellegű, egy-egy korra vagy településre vonatkozó feltáró tevékenység is szegényes.Éppen ezért tartjuk Joós Béla tanulmányát a maga érthető hiányosságai ellenére is tiszteletet érdemlő, úttörő jellegű vállalkozásnak. Joós Béla, a szerző, alapos ismerője a mezőberényi óvodák történetének. Mint általános iskolai igazgató, 1949-től egészen az óvodáknak önálló intézményekké válásáig ő látta el felügyeletüket. Jól ismeri tehát mindazokat a rendeleteket és hivatalos előírásokat, amelyek a felszabadulás utáni óvodai nevelésre, óvodaszervezésre vonatkoznak. De ismeri az előzményeket: a leglényegesebb alapdokumentumokat is. Iránytűje ennélfogva elfogadhatóan pontos. Elemző-értékelő munkájával lényegében nem lenne sok vitázni valónk. Különösen, ha tanulmányát kizárólagosan helytörténeti jellegűnek fogadnánk el. A mezőberényi óvodák százéves története azonban ennél igényesebb alkotás, írója nemegyszer teremt ugyanis ügyes kapcsolatot a hivatalos rendelkezésekkel, mindenekelőtt az 1891-es óvodai törvény paragrafusaival, vagy utal olyan megyei kezdeményezésekre, melyek jelentős mértékben befolyásolták a törvény kedvező fogadtatását stb. Mindezek természetesen meghaladják a mezőberényi óvodák történetének vizsgálatát. Maga jogosít fel tehát a szerző bennünket arra, hogy feltételezzük: túl akart lépni művével a helytörténeti kutatásokat gyakran jellemző távlattalanságon és belterjes vizsgálódási módszereken, amelyek egyeseket délibábos túlzásokra, kis helyi események és jelenségek országos jelentőségűekké duzzasztására késztetnek. Joós Béla tudatosan kerüli mindezeket, s józan mértéktartással fogalmaz. Mégis - talán a fenti, sikeresnek mondható asszociációk miatt olyan igény merül fel bennünk: tartsa mindig szeme előtt az egész és a rész viszonyát és arányát, az általános és az egyedi dialektikáját. Vonja szorosabbra az óvodai élet röténeti vizsgálatát a nagyközség koronként változó gazdasági-társadalmi viszonyaival (ettől a most megjelent monográfia sem mentheti fel), s ezen túlmenően vegye figyelembe még gyermeknevelésünknek azokat az országos érvényű irányelveit és tapasztalatait is, amelyektől sohasem függetleníthette magát egyetlen óvodánk sem. Ezzel válhatnának saját igazságai általános érvényű, cáfolhatatlan igazságokká. 257