Békési Élet, 1977 (12. évfolyam)

1977 / 1. szám - SZEMLE

dalt sem idézi: - Nagy a vásárhelyi puszta... (Kiss Lajos kedvelt nótája volt.) Ami az egyes fejezeteket külön-külön illeti, tematikájuk szerteágazó és színvonaluk nem teljesen egyenletes, ez részben a módszeri eltérésekből is adódik. A természetföldrajzi, történeti bevezető elégséges, különösen szép a Szabó Ferenc által írott közigazgatástörténeti fejezet. Hajdú Mihálynak teljességgel igaza van, amikor a tanyaneveket is a földrajzi elnevezések közé sorolja és e tekintetben újszerű, tökéletes munkát is végzett; a szöveget még használhatóbbá teszi a térkép és a mutató. Ám de egyáltalán nem lehet vele egyetérteni abban, hogy a kétféle (vásárhelyi-orosházi) nyelvjárás jellemzésére nem vállalkozott, hanem elegendőnek vélt két - különben nagyon szép és jellemző - szövegpéldát! Nem ártott volna egy vázlatos, esetleg kontrasztív ismertetés sem. Ugyancsak ő figyelhetett volna fel a ma már idejétmúlt, túlzottan pontos fonetizálásra (nem kell így írni: aggy, tucc, eriggy, hajcsd, hiszen úgysem tudjuk másként kiejteni!) Nagy Gyula fejezetei gyakorlott kutatóra vallanak: a szokványos leíró részeken túlmenően, sikerrel birkózott meg olyan feladatokkal, mint pl. a családi és a társaságban, valamint a bandában végzett munkák: az esetben is szét tudta ezeket választani, ha egyébként ugyanarról a munkafajtáról (pl. a cséplésről) volt szó. Erényei főként a pásztorélet jellemzésében, a mezőgazdasági műveletek és eszközök leírásában csillognak (tehát az előző kötetek tanulságait jól hasznosítja), de szép „leltárt" kapunk a tanyákról, és szinte „mozgó" képet, ill. képsorokat a tanyai életről. Minden apróságra felfigyel: így pl. nemcsak a melléképületek kerülnek sorra, hanem ilyen „prózai" aprómunkák is, mint pl. a fűtés, a világítás, a tapasztás és hasonlók, melyek fölött legtöbben nagyvonalúan átsiklanak. Ilyenkor azonban nem könnyű, s talán nem is mindig érdemes az arányokat megtartani: így pl. az ostorkészítés jóval részletesebben is van leírva (302-310.), mint más, esetleg fontosabb munkák. Hasonló részletességgel tárgyalja a pipatípusokat és magát a pipázást stb. Beck Zoltán fejezetéből pedig megtudjuk, hogy ezt a készséget (a pálinkásbutellával együtt) a legutóbbi évtizedekig a halott férfiak mellé tették. Nagy Gyula nem riad vissza az ún. „nem néprajzi" fejezetek kidolgozásától sem: mesteri rajzát kapjuk az említett olvasóköröknek, melyek oly fontos szerepet töltöttek be a tanyaiak társas életében. Hasonló módon jellemzi a régi és az új malmokat, ipari üzemeket; a malmok körüli találkozókat is. Míg pl. a gyermekjátékokat - sajnos - mindenkor kommentár nélkül, adatszerűen közli, addig a kocsmázásoknak, a különféle mulatságoknak szinte utolérhetetlenül pontos leírását kapjuk: ebben odáig megy, hogy a mulatós, könnyűvérű emberek „névsorát" is közli (409). Nagyon jóban lehet velük, ha nem haragusznak meg érte! Mint említettük, ezeknél valamivel halványabb a társadalomrajz, amely sokban emlékeztet Kiss Lajos arcképcsarnokára. Ne feledjük azonban, hogy itt a Pusztán nivelláltabb volt a társadalom, mint benn a városokban: Orosházán és Vásárhelyen, de maguk a törekvő gazdák is dolgosabbak voltak. A különféle bérlőkről, béresekről, napszámos- és részesmunkásokról mindenesetre valamit azért megtudunk. Érdekesebb és színesebb is az említett újítók, „szerzők", mániákusok stb. jellemzése, kiket nem annyira Nagy Gyula, mint munkatársai vagy éppen íróink mutatnak be. Mindegyikük valóságos regényfigura, sőt Gregus Máté még Önéletíró is; kár, hogy kézirata évtizedek óta kiadásra vár. (Ha orosházi lenne, Nagy Gyula már bizonyosan kiadatta volna!) Bálint Sándor foglalja össze az országos átlagnál itt szegényesebb hiedelemanyagot; e fejezet áttekinthetőbb lett volna, ha pl. Pócs Éva zagyvarékasi monográfiája szerint rendezi el. Finom részletmegfigyclésekkel van tele az átlagosnál különben szintén szegényesebb szokáshagyományról szóló fejezet, mely Beck Zoltánt dicséri. Különösen érdekes ajósló jellegű bélhúzás (az újszülött életsorsára próbálnak belőle következtetni), valamint az ún. •113