Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Sz. Farkas Márta: Magyar zongoragyár a XIX. században (Beregszászy Lajos útja Békéstől a világhírig)

Talán ezért érezte szükségét annak, hogy „Zongoraiparunk érdekében" című írásával megmagyarázza és indokolja visszavonulását, „...visszaléptem, miután - véleményem szerint - harmincöt évi fáradságos munka után kiérdemeltem a nyugalmat; visszaléptem, mert tisztességesnek tartom, hogy midőn hátra levő napjaimra magamat biztosítottam, másoknak is tért engedjek; visszaléptem, mert nemhogy kipótolhatatlannak vélném magamat, de éppen akarom, hogy utódaim lehessenek, kik e téren fenntartsák a magyar ipart és előmozdítsák." Ez utóbbi kívánság nem csupán óhajként megfogalmazott kívánság volt: Beregszászy jelentős mértékben hozzájárult a századvég zongoragyártásának előkészítéséhez is. Műhelyében tanult Földváry Mátyás, Lédeczy Sándor, Hevesi Balázs, Czeglédi Sándor - a korszak csaknem valamennyi kiemelkedő mestere. Az utolsó, csaknem másfél évtizedet Beregszászy visszavonultan, családi körben töltötte el. Nem vált elfelejtett, „régi-idők-mesterévé": munkásságát a sajtó még ekkor is gyakran emlegette, érdemeit méltatta, értékelte. Beregszászy Lajos 1891. április 4-én halt meg. Epilógus A múlt század magyar zongorakészítőjének munkássága látszólag hamar feledésbe merült. Megvalósult az a sejtés, amit Beregszászy az 1867-es párizsi világkiállítást követően megfogalmazott: a nagy gyárak elárasztották termékeikkel a világpiacot - s ebben a versenyben már a kisüzemek - bármily kiváló hangszerekkel is - nem lehettek többé életképesek. így szinte természetes, hogy korunkban minden szakember, minden, zenével csak kicsit is foglalkozó amatőr jól ismeri Bösendorfer, Steinway, Ehrbar, stb. nevét - sohasem hallotta viszont Beregszászyét. Pedig ma is meglévő tárgyi dokumentumok bizonyítják, hogy ez utóbbi hangszerei valóban legalább egyenértékűek az egykorú külföldi gyártmányokkal. Beregszászy Lajos munkásságának többirányú, viszonylagos teljességre törekvő feltárása 1971-ben kezdődött meg. A Magyar Nemzetben közzétett felhívás alapján eddig mintegy félszász Beregszászy-zongora vált ismertté: valamennyi egyedien megmintázott, alapos műgonddal megformált hangszer, amelyek játszhatósága az egykorú, más gyártmányú zongorákéval egyezik. A Magyar Nemzeti Múzeum, a Zenetörténeti Múzeum, a soproni és szekszárdi múzeum egyképpen őriz egy-egy jellegzetes és szép Beregszászy-zongorát - hol a mester iránti tiszteletből és múltunk értékes emlékeként, hol pedig a nagy magyar zeneszerző és zongoraművész, Liszt Ferenc egy-egy vendégszereplését, kézjegyét is megőrző dokumentumként. A hangszerek nagy többsége természetesen ma is magántulajdonban van: valamennyinek múzeumi begyűjtése céltalan és megoldhatatlan lenne. Ennek az objektív s megváltoztathatatlan ténynek ismeretében és tudatában is megdöbbentő perspektívát kell tudomásul vennünk: ezek a hangszerek előbb-utóbb kazánházakba és szeméttelepre kerülnek. Vajon megmentettünk-e már kellő mennyiségű Beregszászy-hangszert? Vajon valamennyi arra illetékes múzeumunk őriz-e már egy-egy példányt Beregszászy hangszereiből? A zongorák leírása, felmérése, lehetőség szerinti fotódokumentálása mellett Beregszászy írásai, családi hagyatékként őrzött feljegyzései s dokumentumai jelentették a további forrásokat. Eddigi ismereteink alapján úgy tűnik, nem volt a századnak még egy olyan zongorakészítője, aki céljait és eredményeit, kétségeit és problémáit oly világosan és oly természetes közvetlenséggel fogalmazta volna meg - cikkekben és önálló kiadványokban - mint Beregszászy Lajos, írásai a múlt század zongoragyártásának minden fontos problémáját tárgyalják, megoldást keresően, megalkuvást nem ismerően. Családi dokumentumai ugyanakkor a szakmai körön túl is érdekes és értékes kor- és helytörténeti adalékul szolgálhatnak. 128