Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 3-4. szám - SZEMLE

Bálint Sándor: Tombácz János meséi Budapest, 1973. 710 oldal. Akadémiai Kiadó UENCSIK JÁNOS A későfeudális magyar társadalom évszázados késésben volt Nyugat-Európához viszonyítva, de - amint Hoffmann Tamás megjegyzi (A parasztság csődje és kultúrája Magyarországon, Népr. Ért. LIV.) - „a változást az agrárexport növekvő volumene jelzi a XVIII-XIX. század fordulóján, ...s mozgásba hozza a falvak, a mezővárosok és valamelyest a középkori eredetű ipari és kereskedő városok népességét... Négy emberöltő után a századvég már a hanyatlás kétségbevonhatatlan jeleit mutatja." Az idézett gazdasági indíttatású okfejtés, illetve a népi társadalomban végbemenő gazdasági folyamatok elemzése éppen a néprajzi kutatómunka eredményeinek sommás megítélése érdekében született. A XIX. század második felében kibontakozó új tudományág, a néprajz művelői tehát a hanyatló paraszti társadalom szemrevételezése közben döbbentek rá arra, hogy mennyi a tennivalójuk. Azóta is minden etnográfus nemzedék azt a sürgető megállapítást hangsúlyozza, hogy a hagyományos paraszti életmód kutatásának huszonnegyedik óráját élik, illetve éljük. Ezért aztán a terepmunka egyre szélesebb körű, s mind gondosabb elvégzését érzik halaszthatatlan kötelességüknek. A néprajz születése a kapitalizálódó magyar falu átalakulásával, - a néprajzi szempontú szemlélet szerint - a paraszti társadalom depressziójával esett egybe. E hanyatlás biztos jeleként értékelhetjük azt a műveltségbeli és ízlésbeli változást, amely a magyar parasztság hagyományos kultúráját lassan megváltoztatta, átalakította, oly módon tette gazdagabbá, hogy egyebek mellett barokkos jelleget kölcsönzött annak. Ezt felerősítette az 1880-as években bekövetkezett újabb, immár a tőkés termelési szerkezet hatására létrejött gazdasági konjunktúra egyfelől, majd a paraszti osztály erőteljes rétegeződése másfelől. A nincstelenek és a földhözragadtak teherbírásuk határait túllépve akarják utánozni a módosabbak életmódjának külsőségeit, s miközben nélkülöznek, mindenáron biztosítani akarják a család tagjai számára a színes és drága viseletet, lányaik számára a rangos stafirungot, a hagyományos ízléssel készített bútorokat, stb. A módos, kisbirtokos parasztok, de különösen a mezővárosok parasztjai azonban már túljutottak osztálykereteiken, s a kispolgárság ízlésrendjéhez közelítenek. A változás megállíthatatlan, s napjaink új típusú társadalma csak felgyorsította a múlt század elején elindult folyamatot, azt ugyanis, hogy megváltozik a középkori örökségtől terhes magyar paraszti társadalom, s a civilizáció átformálja a parasztot; megváltozik műveltsége, hagyományos életmódját feladja, szétesik tehát a paraszti miliő. E folyamat tanulmányozása közben még sürgetőbbnek és igazabbnak érezzük az adott kor néprajzosainak veszélyt jelző sikolyát: „Az utolsó, a huszonnegyedik órában élünk!" De hogy ma is, a huszonnegyedik órában is vannak még lehetőségek a néprajzosok számára, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Bálint Sándor reprezentáns kötete: Tombácz János meséi. Nyilvánvalóan a Tombácz-kötet szerzője, Bálint Sándor is - a szegedi népnek nemcsak kiváló ismerőjeként, hanem avatott krónikásaként is - abból a felismerésből indult 498