Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter romantikus stílusához (Egy prózavers elemzése)

vult ember gyámoltalan erőtlensége - életvágy és gyötrő halálfélelem között verdeső lelke - könyörög benne. Szép ez a végletes ellentét - a művészi hitelesség biztosítéka. Vajda kis remekében - mint látható - szinte a fogaskerekek pontosságával illeszkednek egymásba a gondolatok. Sokszoros az áttétel. A koromsötét éj, illetve a villámok vakító fénye pl. látszólag csak a fekete és az arany: a tó sötét vizében fürdő csillagok kellemes színkontrasztjára rezonál. Ezt azonban úgy teszi, hogy a hangulatot közben az ellentétesre fordítja: most már ijeszt és rémít. A természet tomboló kedvét és az elerőtlenedett, betegesen reszkető ember félelmét párosítja össze, s ezzel az előző részletekben kivetített önfeledt vidámságnak és férfias magabiztosságnak is ellentmond. Nem szelídíti meg a zivatart, csak a képzelet síkjára helyezve motívumait előkészít a rettenet, a borzalom, a sötétség és a félelem - egyszóval a fergeteg kegyetlen veszélyére. Pompás sűrítőkészség, nagyfokú művészi ökonómia ad ritmust a leírásnak. Kevés szóval, kevés motívummal s azoknak is a lehető legegyszerűbb organizmusával jeleníti meg a szituációt és kelti életre a jelenséget a költő. Olyan tömören fogalmaz, hogy a felhasznált elemeket már nem lehet redukálni a teljesség és hitelesség elvének a feladása nélkül. Minden fölöslegest elhagy, mint minden olyan költő, aki az értelmet szereti. Csak a lényegesre szorítkozik. Azokra a szavakra és nyelvi képekre, amelyek a természet váratlan ellentétekben jelentkező szépségének és a természeti erők függvényeként ide-oda hánykolódó lélek gondolati-érzelmi-hangulati változásainak a pontos megrajzolásához szükségesek. Amelyek nemcsak a képzeletet gyújtják fel, hanem hangulatot is árasztanak: láttatnak és muzsikálnak. A művészi hatást keltő képek igazi zenéjét azonban nem az eufóniát elősegítő, nemegyszer archaikus hatást keltő szép szavak keltik fel az olvasóban (elhunynak - kihunynak helyett, felhők tornyosodnak, iszonyú kehlök, villámokat szöktetnek elő, ntegjő, mosandja, a szél ordít, keresztiilví hidegével, a Fertő forr), mégcsak a gyakran előforduló alliterációk sem: bízhatom benned; miképen, megjő, majd, mosandja, megsüketít, morajával; fejemet, forr, Fertő, legalábbis nem döntő súllyal, hanem a szakaszosan jelentkező paralelizmus, az egész mű kompozícióját összefogó gondolatpárhuzam. Ez ad sajátos lüktetést a szövegnek, ez kényszeríti ki az előbb említett stiláris alakzatokat. Természetesen az így előállt ritmus nem hasonlítható össze a versekével, holott olykor-olykor felbukkan itt is bizonyos törvényszerűség, egyfajta ritmusképlet. Ez azonban nem teszi már zenei fogantatáséivá is. Nem oly következetes. Nem alapozódik szabályosan alkalmazott hangsúlyos és időmértékes zenei ízekre, noha a mondatok - különösen a prózavers kulminációs pontjain - igen gyakran arányos, vagy megközelítően arányos terjedelműek és ritmikusak lesznek. Főként az egymáshoz szorosan tapadó mondattagok, amelyek általában megegyező zeneiséggel rendelkeznek, minthogy többnyire azonos, vagy ha nem, rokon grammatikai felépítésűek is. A lényeges vonás megláttatása érdekében vegyünk egy-két példát! Hogy jobban érzékelhető legyen a jelenség, speciális módon tördeljük a mondatokat: Elhunynak egymás után a csillagok, koromsötét lesz az éj, felhők tornyosodnak össze, s iszonyú kebelökből villámokat szöktetnek elő. 393