Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter romantikus stílusához (Egy prózavers elemzése)

tet: „De minő zaj ez?" Rövidsége feszültséget okoz, és a jelenség gyors vizsgálatára késztet. Az a kettősség, amely az előző ellentét vizualitásával („Sötét vala az ég, de rajta millió csillagok, sötétek a vizek, de bennök az ég ragyogott") már előkészített a változásra, most tovább gazdagodik, és a feltámadó szél hangjának fokozatos erősödésével a vihar félelmetes hangorkánját alapozza meg. Van ennek is lírai aprózása. A meszsziről közelítő s végül szinte fülsiketítő dübörgéssé fokozódó mély tompa zúgás régi emlékképeket asszociál az ifjúban. A múlt emléke és a jelen valósága asszociatív kapcsolatba kerül egymással, s ezáltal a jelensége időbeli kiterjedést kap. A hasonlatokkal kifejezett érzés lebegővé válik. Finom lebegését az áhítatos csend nyugalma és a növekvő szél zúgó hangja kíséri. A víz még csendes, a távoli erdők azonban már a vész hírét hozzák. Úgy zúgnak, mint mikor a szélvész moraját hallja, vagy „a hullámok harcát távol partokkal" érzékeli az ember. S ahogy az előbbi részt is ellentétes motívumokra épített axióma tömörségű megállapítással fejezte be a költő, úgy ezt is ellentéttel zárja. Csakhogy amíg az elsőben egységbe fogta, szintézisbe olvasztotta szubjektív énje kettős: égi és éji kötöttségét, most szélesre tárja a test és a szellem kettősségét, s a természet váratlan, meghökkentő változására adott végletes érzelmi reakciójukat vetíti ki: „A szellem örvend kebelemben, magam pedig borzadok". A gyors változás képzetét rövid, mozgékony mondatok erősítik, felgyorsítva az eddigi nyugalmas tempót. Alig kell 2-3 szó, s máris új kép kerül szemünk elé. Mintha a film kamerája rögzítette volna a folyamatot, gyors egymásutánban jelennek meg a pillanatképek. Uralkodó elemük a mozgás. Előidézőik az eleven hatású, mozgásképzetet keltő igék és igencvek (Jölkeltem, a vizek árjait szelem, lebukom, fölmegyek a vizek szinére, ki- és behaladok, megijesztem, illetve csókdosni készülő). Huszonnégy szóból hat mondat kerekedik ki, s szinte tobzódnak bennük az igék és az igenevek! Összesen kilenc. Káprázik a szem az öröm ilyen áradása láttán! S ekkor jön a magálljt parancsoló kérdő mondat. Micsoda ereje van! Mint amikor az idomár ostora pattogtatásával megállítja a rohanó paripákat! A dinamikus mozgásnak egyszerre végeszakad. Helyét a figyelés, a hallgatás statikus tevékenysége foglalja el. Eltűnnek a mozgalmasság nyelvi eszközei. Nemcsak a kérdőmondat, - az eszmélés első mondata sem rendelkezik igei állítmánnyal. Egyszerű megállapítást közöl: „A víz csendes körülöttem". Kapcsolatos mellékmondata is csak a hallóidegek tapasztalatait rögzíti, felerősítve a régi emlékképek már ismertetett hasonlataival. Majd a változékony időt a vihar bizonyossága váltja fel. Nem zúg nem bömböl még, csak kikerülhetetlenségét érzi a költő, akit a veszély kísérőjelenségei egyre jobban riogatnak. A csönd szónoklatának szépséges hangulata véget ér, helyét a félelem érzete foglalja el. Még a természet ősszelleniével szembeni bizalom is megrendül: „Vészbe hozál, szellem, miképpen bízhatom benned többé ?"- teszi fel önmagának a kérdést Vajda, amire majd gyors, eszeveszett menekülése ad feleletet. A vész tudatosulását régi élményekre épülő gondolatfoszlányok közvetítik. A valóságot a sejtelem váltja fel, s a folyamattá duzzadó képelemek Vajda jogosan felhórgadó félelemérzetéről is árulkodnak. Az érzelmi váltást ügyes stiláris megoldások szolgálják. Már a kéttagú kérdőmondat is ilyen. Ez ugyanis a mondattagok laza grammatikai kapcsolásával többféle értelmezést enged, s ezáltal több árnyaló színt biztosít a gondolatnak. Első tagmondata rövid, ténymegállapító közlés: „Vészbe hozál, szellem". Annyira 391