Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 1. szám - SZEMLE

tudja azokat begyakoroltatni. Itt nem részletezzük azokat az okokat, amelyek a szomszéd országok meglehetősen halvány földrajzi ismeretéhez vezettek. Kósa László és Filep Antal könyve ilyen szempontból a közművelődés, az oktatás számára is kézikönyv jellegű alkotás, amikor a magyarság jellegzetes csoportjait, a magyarlakta nagytájakat és kistájakat - az ország határain belül és kívül sokoldalú megközelítésben (köztörténeti, népesedéstörténeti, településtörténeti, gazdaságtörténeti, nyelvjárási, szokásbeli, viseleti stb. szemszögből) tömören jellemzi, megadva a legalapvetőbb irodalmat is. Fura módon, az évtizede megélénkült hazai és közeikülföldi (a szomszédos szocialista országokba irányuló) turizmus sem erősítette szembetűnően a tájismeretet, mert főképpen néhány „felkapott", tömegesen látogatott pontra irányul. Idegenforgalmi tájékoztatásunk sok jóakarattal és nem lebecsülhető eredményekkel népszerűsíti néhány jellegzetes, „színes" tájegységünket, népi kultúrájával együtt. Ebbe azonban - nem számítva most a bántó üzleti mellékhajtásokat - se rendszer, se pedig a tudományos eredmények népszerűsítése nem fér bele. így az ismeretszerzésre törekvő turista számára is alapvető tájékoztatást nyújthat a két szerző munkája. A kötet első része Kósa László bevezető tanulmánya, „Néprajzi csoportok és tájak a magyar népismeretben" címmel. Először a palócok és a székelyek, mint a két legismertebb és legtöbbet kutatott, jellegzetes népi kultúrájú csoport példáján, kutatástörténeti áttekintés formájában érzékelteti a kutatási szemlélet és módszer fejlődését ebben a témakörben. E modell ismeretében rögzíti a magyar népi kultúra táji tagoltságának rendszerezését szolgáló, s a kutatás mai állásának megfelelő kategóriákat. (Néprajzi vagy etnikai csoport, etnokulturális csoport, táji csoport.) Ezek a fogalmak a gyakorlatban egyértelműen, néha azonban többféle átmenet elismerésével alkalmazhatók. Az imponálóan mértéktartó, kitűnően dokumentált, sokoldalúan bizonyított bevezető jól érzékelteti az eddigi előmunkálatok korlátait, a továbbkutatás követendő irányait. Szól az egyik alapvető nehézségről, a pontosabb körülhatárolás akadályairól. A jellegzetes, a fent említett kategóriáknak megfelelő kistájak között elég számottevő a fehér foltnak számító területek kiterjedése, egyáltalában nehéz az átmenetet képviselő részek megállapítása. (Talán éppen ebből fakad, hogy a szerzők nem közöltek térképmellékletet. Ezt még akkor is fájlalhatjuk, ha beszámítjuk a bizonytalansági tényezőket. Talán Kádár László 1941-ben kiadott kis munkájának ábrázolási módszerét, az elmosódott határok szerepeltetését lehetett volna továbbfejleszteniük.) A bevezető tanulmány azon megállapításával is egyet kell értenünk, hogy az egyes tájegységek tudományos feltárásának színvonala, különösen a kistájakat kinyomozó kutatások eddigi eredményei, lényegesen befolyásolhatja egy-egy sajátos arcélű terület és az ott élő magyarság ismeretét, táji-néprajzi csoportként való elismerését. A bevezető tanulmányt lexikonszerűen követő szócikkek a két szerző közös munkájával születtek. A kötet a jelenlegi ismereteinknek megfelelő teljességre törekedett. Az egyes címszavak közül minket, Békés megye, a DélAlföld lakóit, nyilván a területünket érintő tételek érintenek legközelebbről. (Ezeket általában Kósa László írta.) Ettől függetlenül örömmel fedezhetjük föl a dunántúli - Filep Antal tollából származó - címszavaknál is a legfrissebb eredményeket tükröző és az Alföldre vonatkozó megállapításokat, adatokat. így pl. a Völgység címszóhoz tartozó szövegben az orosháziak Zombáról való telepedését, azzal a megjegyzéssel, hogy a telepesek számára Zomba is csak átmeneti állomás volt, hiszen Északnyugat-Dunántúl nagyobb területéről verődtek össze. Pár mondatban is tömören rögzíteni tudta Filep Antal a dunántúli és az alföldi gazdasági és társadalmi fejlődés lényegét. Az Alföldről szóló címszavak esetében Kósa László előrebocsátja, hogy a domborzati egyhangúság, másfelől pedig a török pusztítás miatt az országnak ez a része tájnevekben szegény, a három nagytájon (Duna-Tisza köze, Tiszántúl, Bánság) belül mindössze hat kis149