Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Sz. Farkas Márta: Magyar zongoragyár a XIX. században (Beregszászy Lajos útja Békéstől a világhírig)

A hírnév másik fényes bizonyítéka a Vasárnapi Újságnak, az akkori legnépszerűbb, legnagyobb példányszámban megjelent hetilapjának vezércikke: „Egy magyar zongorakészítő!" Ez a cikk - a számos rövid elismerő tudósítás után - az első, valóban terjedelmes méltatás, amelynek az illusztrációként publikált szép portré is különös hangsúlyt adott. 1862-ben London rendezte a világkiállítást. A kétszázharminchárom magyar kiállító között egy hangszerkészítő jelentkezett: Eeregszászy Lajos („52 kiállító körülbelül 27CO üveg bort jelentett be"). A mester két zongorát küldött Londonba. „Az egyik zongora fehér kőrisfa, tetejének széle domborművű levelekkel van szegélyezve, hasonlóképpen a billentyűzet két oldala is; a három láb szinte gazdag faragásokkal van díszítve. A billentyűzet tetejének belseje ébenfa, egyszerű ezüstös cifrázatokkal, míg a hangjegytartó igazi angolos modorban van díszítve. Hangját illetőleg, azokat, kik Beregszászy édesszavú zongoráihoz vannak szokva, meglepi teljességével, érces althangjával" (Zenészeti Lapok, 1862). A külsőségeiben, anyagában, megmunkálásában egyképpen megkülönböztetett gonddal készített kőrisfa burkolatú zongora szépsége volt hivatott arra, hogy a lényegre felhívja a figyelmet: azokra a változtatásokra, amelyek a hang szépségét, teljességét, egyenletességét szolgálták. Találmányáról Beregszászy Londonban több ezer példányban négy nyelven röplapot jelentetett meg, mely ugyancsak nagy figyelmet keltett. A kiállításon Beregszászy valóban európai jelentőségű elismerésben részesült: ennek emlékét hirdeti zongoráin a „Honoris causa Londoni 1862" felirat. 1862 után alig volt olyan buda-pesti hangversenyterem, ahol ne szerepeltek volna Beregszászy hangszerei is. Ugyanakkor megkezdődtek a mester saját zongoratermében is a hangversenysorozatok, amelyeken a legnevesebb művészek, híres kamaraegyüttesek szerepeltek. Ennek lehetőségét a műhely bővítése, illetve áthelyezése teremtette meg: a Kígyó utcában álló házát Beregszászy kétemeletesre bővítette - raktára, műhelye és zongoraterme így külsőségeiben is méltóvá vált megszerzett hírnevéhez. A „Médaille Paris 1855-1867" jelzés a második párizsi világkiállítás után került a mester zongoráinak fedőlapjára. Az itt nyert bronzérem, illetve a zsűri bírálati szempontjai, a zongorakészítés újabb szakaszának kezdetét jelzik. Szemben a korábbi világkiállításokkal ugyanis Párizsban nem csupán a kiállított hangszerek értékét és jelentőségét mérlegelték, hanem figyelmet fordítottak arra is, egy-egy cég hány munkást foglalkoztat, mennyi adót fizet, „minő és mily arányú jótékony intézményeket léptetett életbe a gyárában". Ilyen körülmények között a kis magyar műhely, mely évente hatvan-hetven zongorát készített, természetesen nem versenyezhetett már egyenrangú társként a nagyipari termelésre berendezkedett gyárakkal. („Steinvay, kinek gyára egy egész városrész, ki ezer meg ezer munkást foglalkoztat, s ki saját állítása szerint naponta tíz zongorát készít...!) A keserű tapasztalatok ellenére Beregszászy még mindig képes volt arra, hogy újabb és újabb kísérletekkel, újabb megoldásokkal a zongoragyártás terén előre haladjon, lépést tartson a nagy külföldi gyárak fejlődésével. Éppen párizsi tanulság alapján kezdte ismét zongoráit kereszthúrozással építeni. A következő évek során a mester számos társadalmi és hivatalos elismerésben részesült. A világkiállításon elért eredményéért 1868-ban a Ferenc József vaskorona rendjelet kapta meg; ugyanebben az évben nyerte el a „magyar királyi udvari zongorakészítő" címet. Az 1870-es évektől a főváros legrangosabb zenei tanintézetében, a Nemzeti Zenedében ismételten megválasztották az igazgatói választmány tagjai közé. Ugyancsak igazgatói választmányi tagja volt a Zeneművészek Segélyegyletének (ennek egyébként egyik alapítója is volt). Az 1873-as bécsi világkiállításra Beregszászy új találmány bemutatásával készült. Az új rendszer a hangzás minőségének javítását, a hangszínek gazdagítását szolgálta. Találmánya már 1871-ben szabadalom lett. 1872-ben a feltaláló a becsi Bösendorfcr-Ehrbar részvénytársaságnak adta cl szabadalmát, azzal a feltétellel, hogy valamennyi ilyen rendszer szerint készült hangszeren 126