Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Szilágyi Károly: Emlékeim Sinka Istvánról

nagyobb elégtétel az, hogy Fásmegycr paraszt közülete földet juttatott. Igen Károlykám, és igen fásmegyeri magyarok, a legnagyobb elégtétel, amit, mint életem legszebb és legemberibb emlékét őrzök meg mindig, amíg élek... Hogyha majd egyszer eljön a béke, akkor majd személyesen is megköszönöm az emberségeteket és jóságotokat. Most harc van és kegyetlen küzdelem az életért, az eljövendő évekért és azért az időért, hogy ismét élni és írni tudjak. Most az a dolgom, hogy hányom a ganét, javítom a kapát, ásót, kaszát, vetőmagért, iiltctnivaló kolompérért futkosok, és tengeriért és hagymáért, stb. Ez az év vetéssel, szántással, kapálással és kaszálással telik el, hogy majd a jövő télen, ha elek, írni tudjak tovább. Sokszor, nagyon sokszor üdvözöllek és ölellek Benneteket mindannyiótokat! Károlykám, ölel Sinka István Címem: Törökbálint, Fő u. 4. (Pest m.) Sinka levelének tartalmából megállapítható, hogy nem annyira az öt hold föld jelentett számára örömet, mint az, hogy olyan időben nyújtottunk felé kezet, amikor kétségek között, teljes bizonytalanságban élt. Akik nem támadták, a volt barátok és írótársak is hátat fordítottak, vagy elhúzódtak mellőle. A levél kapcsán magyarázatul annyit még el kell mondanom, hogy Bélmegyer Békés községnek a Hosszúfoki csatornától Vésztő felé eső részéből és a Körösladányhoz tartozó Fáspusztából alakult önálló községgé. Ezért az eredeti tervünk az volt, hogy az új község neve Fásmegyer legyen. A Nemzeti Bizottság is ezért viselte a Fásmegyer nevet. Csak később döntöttünk úgy, hogy maradjon a történelmi név: Bélmegyer. A Bélmegyeren Sinkának juttatott föld törökbálintira való kicserélésére nem került sor. Egyrészt hosszadalmas eljárással lehetett volna csak megoldani, másrészt a Sinkát ért támadások miatt kockázatos is lett volna. Úgy oldottuk meg, hogy F. Szőke György, Sinkának egy régi osztályos társa, vállalta a föld bemunkálását. Ettől kezdve aztán a zsák liszteket, sonkával, disznótoros kóstolóval megtoldva már nem alamizsnaként vittük Törökbálintra. Szűz dohányunk, ólbafőtt pálinkánk is akadt, amit jószívvel vittünk a vendégszerető családnak. A föld ugyan nem termett még, de volt nekünk egy jó szövetkezetünk, amelyik nemcsak gabonafelvásárlással foglalkozott, hanem a gépeivel felszántotta a határt és elcsépelte egész termését. így aztán a legszigorúbb elszámoltatás mellett is volt mindig annyi tartalékunk, hogy tudtunk segíteni azokon, akik arra rászorultak. Hogyne adtunk volna hát Sinkáéknak is. Ezek a törökbálinti találkozások már derűsebbek és bizakodóbb hangulatúak voltak, mint a Vásár utcaiak. A Sinka körüli feszültség is enyhült. Érkezésünk hírére összeröffentek a Törökbálintra települt barátok is: Bihari Nagy Lajos, Boda Gábor, Muhorai Mihály, és még sokan, akikre már nem emlékszem. De menjünk tovább. 1946 augusztus 25-én a felszabadult országban elsőnek falunapot rendeztünk Bélmegyeren. Erre a község mindig büszke lehet. Olyan kisebb fajta mezőgazdasági kiállítás volt ez. Maradék állatállományunk javát, mezőgazdasági és háziipari termékeinket mutattuk be, bizonyítva népünk élniakarását. A falunap keretében gazdag kulturális programot állítottunk össze. Nemcsak a koalíciós pártok vezetőit hívtuk meg, hanem a népi írókat is. Kovács Imre a feszült politikai helyzetre való tekintettel kimentette magát. Többen nem is válaszoltak. De eljött Sinka István. Szabó Lőrinc, a szobrász Boda Gábor, a bélyegterveiről híres Légrády Sándor. Az utóbbi művész több mint egy hónapot töltött Bélmegyeren. Ő készítette a kiállítás képeit. Kár, hogy ezek az értékes művészi kivitelű alkotások elkallódtak. 115