Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 2. szám - SZEMLE

csegtető, örömmel fogadott rendelkezés továbbra is érvényben maradjon. Az egységes szemléletű iskolarendszer kialakításának, a végleges államosításnak az ideje tehát még 1919-ben sem jött el. A XXIV-es rendelet mégis fontos erőforrás lett. Utat mutatott a kompromisszum nélküli, radikális megoldás felé. A végleges államosítást az 1948. június 16-án tartott országgyűlés emelte törvény rangjára a XXXIII. törvénycikkben, miután a képviselőház 230 szavazattal 63 ellenében az államosítás mellett döntött. Pontosan 100 év kellett ahhoz, hogy az első egyetemes tanítógyűlés forradalmi harcai után pont kerüljön a küzdelem végére. 4453 egyházi iskolát és csaknem 15 000 nevelőt vett át az állam, s közel 650000 gyerek kapott lehetőséget, hogy tanulmányait állami iskolában végezze tovább. Visszagondolva a negyedszázaddal ezelőtti időkre és akkori önmagunkra, a végletek harcát éltük át mindannyian. t\ sivár kilátástalanság és a diadalmas öröm, a nehezen oldódó dermedt fájdalom és a friss, lázas tettekre serkentő, pihenni nem engedő eleven hit vívta csatáját bennünk. Egy részről roppant elhanyagolt, csak végső szükségmegoldásként hasznosítható iskolaépületek, súlyos tanító- és tanárhiány, üresen ásítozó könyvtári és szertári polcok riogattak, jelezve a tömény szegénységet és a nyomasztó szükséget, más részről ott égett szívünkben a „mindennap győzelem hurrá-hangulata", a „holnapra megforgatjuk az egész világot" lobogó lelkesedése, amely legyőzte a kishitűséget és a jövőnk iránti gyáva kétkedést. Megtanultuk becsülni erőnket. Csodálatosan lendületes, gyönyörű korszak volt ez. Vasárnaponként és a hétköznapok délutánjain a centenáris tömegversenyben részt vevők: tanulók és felnőtt dolgozók irodalmi beszámolóit és könyv nélkül tanult verseit hallgattuk, este tanár és diák kultúrműsort adtunk a környező falvak és tanyák dolgozóinak, s közben magunk is ismerkedtünk az új élettel, a modern szemléletű tudománynyal és irodalommal. Mindent újjá kellett formálni, mindent át kellett értékelni, mindent alkalmassá kellett tenni az új élet parancsa és követelménye szerint. Dr. Lovász György széles alapokra fektetett tanulmánya, amely a felszabadulás utáni fél évtized megyei iskolatörténetének sikeres számvetése, a sorok között sokszor utal erre a kettősségre. A lehangoló valóságra és a legyőzhetetlen bizakodásra. Hivatalos jelentések adataira támaszkodva beszél az „ijesztő méretű" hiányokról, a háborús veszteségek döbbenetes méreteiről, de meglátja és megláttatja a jövő biztosítékát is. Azt a példás ügybuzgalmat és felelősségtudatot, amellyel az állami és társadalmi vezetők - megértve a nehézségeket - az iskolák és a pedagógusok segítségére siettek, csakhogy megindulhasson s a lehetőséghez mérten zökkenőmentes lehessen az oktató-nevelő munka. Nemcsak a községi és az állami, hanem a felekezeti és a társulati-alapítványi iskolákban is. Ismerteti azt a nagyfokú pénzbeli támogatást, amelyet az állam azért adott a felekezeti iskoláknak, hogy fedezzék anyagi szükségleteiket, növeljék a pedagógus-létszámot, gondoskodjanak az oktatás alapvető tárgyi feltételeinek beszerzéséről, és támogassák a szegény sorsú tanulókat. Más szóval, hogy érvényt lehessen szerezni a pedagógia felszabadulás utáni első nagy vívmányának: az elemi népiskolai rendszer megszüntetésével párhuzamosan bevezetett általános iskolai oktatásnak. Egyáltalában nem meglepő, hogy az adott helyzetben - 3 évvel a háború befejezése után - ez sem ment simán, zökkenők nélkül az állam nagyfokú anyagi támogatása, súlyos áldozatvállalása ellenére sem. Az átálláshoz - ahogy Gácser József kötetének dokumentumgyűjteményéből olvassuk - a felekezeti iskolákban „sem elegendő tanerő, sem meg439