Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)
1975 / 2. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Benda Kálmán-Wellmann Imre: Emlékezés Szarvason dr. Hanzó Lajosra, halála 10. évfordulóján
A fájdalom érzésébe minden nyitott sír előtt belevegyül az embernek a maga véges mivolta ellen való lázadozása. Hiába látja már hosszú évezredek óta magára súlyosodni az enyészet hatalmát, csak nem tud megbékülni a halál gondolatával. Keserűségét még fokozza, hogy hiába lett ura a földgolyónak, hiába tör az ég felé, hasztalan halad előre a világűr meghódításában, újra meg újra rá kell döbbennie, hogy akár a többi létező, maga is alá van vetve az elmúlás kérlelhetetlen hatalmának. Hanzó Lajosra emlékezve, tíz év múltán már nem az emberi sorson érzett keserűség kerít bennünket hatalmába, nem is az első megdöbbenés nyomában ránk törő friss fájdalom. Ma már, a végzetbe többé-kevésbé beletörődve, nem az érzések tükrében, hanem lehiggadtabban próbáljuk fölmérni: mit veszítettünk halálával. Sőt a veszteség felhánytorgatásán immár a köszönet kerekedik felül bennünk, a köszönet azért, hogy Hanzó Lajost a magunkénak tudhattuk, köszönet mindazért, amit rövid élete folyamán is értünk, tanítványaiért, a tudományért tett, alkotott. Köszönjük mindenekelőtt az egész embert, az egyenes jellemet, a tiszta egyéniséget. Tíz esztendeje már, hogy a sírba hanyatlott, de még most is látom magam előtt, szinte karnyújtási távolságra, komoly arcát, figyelő tekintetét, kedves, szelíd mosolyát. Sok szó helyett a csöndes, elmélyülő munka volt az eleme. Tetteit, megnyilatkozásait a meggyőződés fénye sugározta át. A maga személyét sohasem helyezte előtérbe, érvényesülést nem keresett, pozícióhajhászás nem volt kenyere. Életét szolgálatnak fogta fel, egyéni előnyökre nem pályázó, önfeláldozó szolgálatnak a kisebbnagyobb közösség, a szülőföld, a haza iránt. Ez indította arra, hogy egészsége kockáztatásával is, mintegy a gyertyát mindkét végén égetve, a nevelő és a tudós hivatásának egyszerre tegyen eleget, még pedig emberül, a szó teljes értelmében. Megköszönjük másodszor, hogy olyan tanítónk és nevelőnk lehetett, mint ő. A pedagógus elhivatottsága szó szerint a vérében volt. Az alapot hozzá apjától örökölte, ki az ő szülőfalujában: Nagybánhegyesen tanítóskodott. De az igazi, a gyakorlattal szervesen egybefonódott szaktudást maga építette-fejlesztette hozzá. Alig végezte el az elemi iskolát Nagybánhegyesen, máris kapcsolatba került Szarvassal: az itteni gimnázium diákja lett. A további, elhatározó jelentőségű állomást a pedagógus hivatása felé vezető úton a szegedi egyetem jelentette. De a Tisza-parti városban töltött évek során korántsem elégedett meg azzal, hogy középiskolai tanári oklevelet szerezzen, történelemből és földrajzból. Jellemző valódi hivatástudatból fakadó tudásszomjára, a neveléstudományban való jártasság mind magasabb fokának meghódítására törő buzgalmára, hogy egyetemi gyakornoki tennivalói s doktori disszertációjának elkészítése mellett - már ekkor sem kímélve erejét - pedagógiából és filozófiából a tanítóképző intézeti tanári oklevelet is megszerezte. 1941-től fogva, jó 23 esztendőn át bő alkalma nyílt arra, hogy alapos és sokoldalú pedagógiai tudását a gyakorlatban is gyümölcsöztesse. Szarvason működött tovább, ahova már középiskolai tanulmányai fűzték. Előbb az itteni Tanítóképző Intézetben, 1942-től 1961-ig a Vajda Péter Gimnáziumban, 1961-től haláláig a Szarvasi Felsőfokú Óvónőképző Intézetben fejtette ki tevékenységét. Tanított és nevelt, elmélet és gyakorlat szervesen felfogott, szoros egységében. Az oktatás mindennapi, egész embert kívánó munkája mellett nem habozott arra is áldozni erejét és idejét, hogy a neveléstudományt gazdagítsa. Jellemző alaposságára és egész szellemének történeti beágyazottságára, hogy mindenekelőtt a nagy elődök munkájára, példaadására kívánta építeni pedagógiai koncepcióját. így fordult már 1943-ban Tessedik Sámuel felé, akinek annakidején, közel 389