Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 2. szám - LÁTOGATÓBAN - Rácz Péter: "...az emberi magatartást a költőitől nem tudom szétválasztani." (Beszélgetés Kiss Anna költővel)

természethez való kapcsolatuk ősibb, harmonikusabb és így szavaik, költészetük is tisztább. -A Sarkantyúcsillag című versében azt írja: „Az egyik ember házat épít abból, hogy nem gondolkozik, a másik ül a parton és nézi ezeket a házakat." Több éve írta ezt. Most hogy látja? - Ugyanúgy. Most is vannak ilyen emberek és persze mindig is lesznek. Az ember több millió agysejtje közül alig használ néhányat. Végtelenségig a praktikumra van szoktatva, mintha itt az éhenhalástól kellene félnie. Kettéosztja az emberiséget, hogy a másik fele ellenség legyen; fél érezni, szeretni, mintha nem is ember, nem is állat, hanem valami csinálmány lenne. Hadd mondjam megint az eszkimót példának: ha két hala van, az egyiket hajlandó odaadni éhező társának. Manapság egy borzasztó nagy csábítással kell szembenéznie mindenkinek: a mások bevált, lekoppintható életének a csábításával. Dehát meg kell próbálni mindenkinek saját maga szerint élni, megpróbálni, hogy milyen az: repülni. - Szeret tanítani, vagy ez csak szükségmegoldás? - Nézze. Nekem az lenne a legrémesebb, ha valaki másnak a kenyerét enném. Szükségem van kenyérkereső pályára, és azt is szeretném jól csinálni. Azt hiszem, elég jól csinálom. Verseiből többé-kevésbé egyértelműen kiolvashatók azok az élménykörök, amelyek meghatározzák költészetét. Témái a paraszti élet szokásaiból, hagyományaiból, szellemvilágából táplálkoznak. Mindez sajátos, szürrealisztikus látásmóddal párosul. - Apámtól nagyon sokat tanultam. Mostanában is, ha hazamegyek, gyakran meséitetem az öreget, aki nagyon színesen, költő módjára fogja fel az életet. Lehet, hogy költő. Mestersége szabó, s a bezárt téli estéken gyakran mesélt mindenkinek. Pesten volt inas, járt külföldön, otthon világot látott embernek számított, aki természetes intelligenciával, humorral tájékozódott a világban. Meghallgatta Fischer Annie-t, elment megnézni Josephine Bakert, látta Bajor Gizit. Ö mesélte . . . ezt ei kell mondanom, mert jellemző arra a világra, ahol gyerekeskedtem. Régen összeszedték a mezőről a száraz tehénlepényeket, mert azzal is tüzeltek. Ügy hívták, árvagané. Ha ment a mezőn, a botjával megforgatta, hogy jól megszáradjon. Nemcsak ő, mindenki. Pedig tudták, hogy nem az övéké lesz. Ez nem ganészedés volt, hanem spontán erkölcsi kötelesség, ami örömet okozott neki. S ehhez jött még az ismeret, hogy meg tudta mondani, bikától, vagy borjútól származik-e az árvagané. Na és a nagyanyám, aki a háború utáni rossz állapotokban elővette tudományát, minden fű minden főzetét ismerte. - Kik a hősei, akik olyan fantasztikus módon benépesítik a verseit? - Hát mindenféle nevet adok nekik, az biztos, de hát azért azok is emberek, igazak, jószívűek vagy álszentek, farizeusok. Belébújik valakibe az ördög, aki szintén ember, de úgy utálja a vénasszonyt, hogy ráül a kéményére, hogy visszafordítsa a füstöt. Néha valami latin nevet kapnak. A Kásaevők szereplői mind különböző virágok - sárga tyúktaréj, árvalányhaj, ibolya, gyalogbodza - latin nevei. Egy orvostanhallgató koromból származó biológia könyvből vettem őket. - Talán éppen ezekért a gesztusaiért a kritikusok népi szürrealistának szokták nevezni. Ehhez mit szól? - Ez azt hiszem, lényegtelen. Mindenesetre engem nem nagyon érdekel. Mit jelent az, hogy népi? Magyarul írok. Népi esetleg azért lehetek, mert ismerem a gazdáját is annak a nyelvnek, amit leírok, a tapasztalataim tőlük származnak, s ők elsősorban parasztok. Szürrelista lennék? Ez is egy zsák, amibe bevarrtak. Én azt 384