Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - G. Vass István: A békéscsabai múzeum háromnegyed évszázada

néprajzi gyűjtés, hogy folytatódott a gyulavarsándi ásatás stb. Mégis jórészt jogosnak látszanak azok a támadások, amelyek a Kultúrpalota megépülte után helyi és országos lapokban láttak napvilágot. A Békéscsaba és Vidéke pl. „Kultúrlomtár, Látogatás a csabai Közművelődés Házában" címmel közölt cikket, egy héttel később pedig a következőket írja: „Mekkora csalódást hoz Békéscsabának a nagy áldozatokkal és nagy reményekkel felépített kultúrház, mely múzeumnak és műveltségterjesztő intézménynek volt szánva, a melyből a hozzánemértés, a községi elöljárók közönye és lelkiismeretlensége egy szomorú és szánalmas kis lomtárt alkotott. Nagy lelkesedéssel és bizakodással tervezték, hogy majd valami nagyot produkálnak vele és kisült, hogy inkább szégyene, mint dicsőségére válik az ennek a városnak."

1''

1 A cikk írója szerint az egész múzeumban csak Krammer Nándor gyulavarsándi ásatásának anyaga ér valamint - ha ehhez még a megyében gyűjtött néprajzi anyagot és néhány XVIII-XIX. századi történeti emléket is hozzászámított volna, akkor ma teljes mértékben igazat adhatnánk neki. De hogy a problémát megértsük, járjuk végig képzeletben a két évvel később, 1914 májusában megnyílt múzeumot! Tudnunk kell ehhez, hogy akkor még az országos múzeumokban sem volt mindenütt különválasztva a közönség számára is érdekes kiállítási anyag és a csak kutatási célokat szolgáló, vagy más összefüggésében kiállítható raktári anyag. A termekben tehát raktárszerűen, azaz az üvegezett szekrények polcain sorbarakva voltak kiállítva a tárgyak. Ugyancsak az általános korabeli gyakorlatnak - az úgynevezett tipológiai szemlélet maradéktalan érvényesülésének - volt következménye, hogy a tárgyakat nem összetartozásuk érzékeltetésével mutatták be, hanem anyaguk, formájuk, nagyságuk szerint mereven szétválasztva. Régészeti anyag esetében pl. nem egy sír leletegyüttesét, vagy egy közösség rekontsruálható eszközkészletét tették egymás mellé, hanem cserépbögréket a cserépbögrék mellé, akár a kőkorszakból származtak, akár a honfoglalás korából, fémeszközöket a fémeszközök mellé, aztán glédába állítva a koponyák és így tovább. Az egyes tárgyak közti összefüggésre csak a nyomtatott katalógus vagy vezető hívta fel a figyelmet, de múzeumlátogatónak kellett lennie a talpán, aki követni tudta az ilyenfajta leírást: a II. szekrény 5. polcán lévő cserépedény azonos korú a VIII. szekrény 2. polcán levő nyílhegyekkel és ugyanerről a lelőhelyről került elő a III. szekrény 4. polcán levő bronzcsákány is. Aki azonban végigrágta magát a - Szabó Ervin szavaival élve - „prehisztorikus bögrék végtelen során",

1

0 arra újabb megpróbáltatások vártak: azt a 8-10 valóban értékes festményt (Munkácsy, Orlai, Haan Antal stb. ma is őrzött műveit), ugyanis több mint 40 korabeli átlagfestmény és másolat között kellett megtalálnia, sőt az előtérben még reprodukciókat és mintarajziskolai növendék-munkákat is kiállítottak.

1

0 íme: az eredeti gyűjtési célkitűzések háttérbeszorítása csaknem egy iskolai szertár színvonalára züllesztette a múzeumot. Szerencsére igazi érték is került be a múzeumba, a felesleges sallangtól pedig idővel önmagától megtisztult. S amikor a Múzeumegyesület tevékenységében a pozitívumokra helyezzük a hangsúlyt, akkor azt azért tehetjük joggal, mert tevékenységük jobbik részének produktumait ma is őrizzük a régészeti, a néprajzi és a képzőművészeti gyűjteményben. — S végeredményben ez a fontos. Az I. világháború az immár városi kezelésben levő múzeum fejlődését is meg306