Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Daka István. Inasok a gyulai műhelyekben a Horthy-korszakban

való megszokás, a szakma megtanulásának abbahagyása jelentette. Mindkét esetre számtalan példa akadt. A tanonckérdés megoldatlansága mindenekelőtt a munkásosztály, a földmunkásság gyermekeit sújtotta, mert számukra az elemi népiskola befejezése után, sőt be nem fejezése esetén is szinte az egyetlen továbbtanulási lehetőséget egy mesterség elsajátítása jelentette. Inasnak még négy elemivel is felvették a tanulókat és egy szakma elsajátításával kedvezőbb kenyérkeresethez juthattak, mint napszámos vagy cselédsorban élő szüleik. Ez volt a legelérhetőbb cél és így sokan vállalták a hosszú inasévek kellemetlenségeit, súlyos megpróbáltatásait. Hogy mennyire a szegénysorsú gyermekek alkották az inasok tízezreit, bizonyítja a gyulai községi szakirányú ipartanonciskola kimutatása, amelyben a tanoncokat szüleik foglalkozása szerint osztályozták. A 230 tanonc közül 10-nek kereskedő, 67-nek kisiparos, i-nek katona altiszt, i-nek közlekedési kisvállalkozó, a megmaradt 151-nek napszámos, szolga, cseléd vagy valamilyen segédszemély apja volt.

3 A proletár szülők gyermeke gyakran még a négy elemit sem tudta elvégezni. Ebben az esetben is felvették tanoncnak, csak fél évvel tovább tartott tanideje. Ugyanis az 1922-es ipartörvény lehetővé tette azok számára is egy mesterség elsajátítását, akik az írás-olvasás és számolás elemi ismereteivel sem rendelkeztek. Lévén szegény szülők gyermekei, a mesterek is mostohán, lekicsinylően, sokszor embertelenül bántak velük. Ebben még a törvények, rendeletek is többnyire őket védték. Ha valaki a gyermekét egy ipari szakmára akarta kitaníttatni, egy iparosmestert kellett keresie, akinek tanonctartási joga volt. A mesterek már a tanonctartási jog körüli visszaélésekkel is a tanoncokat sújtották. Az ipartörvényben ugyanis meghatározták, hogy egy tanonctartási joggal bíró mester hány tanoncot szerződtethet. A mesterek ezt a létszámot többnyire nem tartották be. Ha rosszul ment az üzlet, kevesebbet, ha viszont konjunktúra volt, többet alkalmaztak. A tanonclétszám alakulására egy-egy mester műhelyében mindig nagy hatással volt a mester gazdasági helyzete, ami viszont az ország, sőt jórészt a nemzetközi gazdasági helyzettől is függött. A kereskedelemügyi miniszter 1930-ban emiatt rendelettervezetet adott ki, amely szerint, ha a munkaadó segédet egyáltalán nem, vagy kettőnél többet rendszerint nem foglalkoztat, legfeljebb egy tanoncot, ha pedig kettőnél több segédet foglalkoztat, minden rendszerint foglalkoztatott két-két segéd után legfeljebb egy-egy tanoncot alkalmazhat.

4 A rendelet hasznos volt, de csak félmegoldás volt. Kevésbé módosította a mestereknek azon álláspontját, hogy a tanoncban csak olcsó munkaerőt lássanak és létszám felett tartsanak tanoncot, akiknek megfelelő szakmai kiképzésükről nem tudtak gondoskodni. Ezáltal az oktatás színvonala némileg emelhető lett volna. A félmegoldás abban nyilvánult meg, hogy a mesterek tanonctartási jogának korlátozásával sok szegénysorsú szülő gyereke előtt záródott le a szakmatanulási lehetőség. Ezek arra kényszerültek, hogy az agrárproletárok vagy segédmunkások utódai legyenek. A rendeletnek volt egy titkos politikai célja is. Lévén gazdasági válság, ne szaporodjon a munkások száma, hogy a jelenlegi jobban meg tudjon élni. Ezt a naivnak mondható nézetet a szociáldemokraták vallották. Azzal, hogy a tanoncok létszámát csökkenteni akarták, semmi esetre sem javult volna a munkásosztály életszínvonala. Ez csak politikai szűklátókörűségről tanúskodott. A rendeletnek az iparosság körében is sok ellenzője volt. A rendeletet egyébként is könnyen kijátszhatták a mesterek, mégpedig úgy, hogy a tanoncszerződtetés időpontjában jóval több segédet, illetőleg szakmunkást alkalmaztak, mint amennyit üzemük terjedelme a valóságban 226