Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 3. szám - SZEMLE

szép. Mindössze annyit jegyezhetünk meg, hogy az országos érdekű verset Elek László korlátozza, amikor azt írja róla, hogy csak Angyalföld óvodásai élik át mélyen és igazán minden gondolatát. Igaza lehet abban, hogy a „Szeretlek én, Angyalföld" vallomást ott jobban megértik és átérzik, mint másutt, mégsem korlátoznám ilyen mértékben ennek a szép gyermekversnek a hatását. Másféle vers Az ószeres dala, de Elek László érzi is ezt a másféleséget. Játékos, vidám költemény, amely a múlt ószeresét tréfásan mutatja be. Jól látja a szerző, hogy az ószeres alakja ebben a versben: „extra méreteket kap, romantikussá misztifikálódik, s bizonyos mértékben az átlagember fölé nő. Nemcsak azért lesz most már érdekes, mert óbégat az utcán, miközben a gyerekek karéjt képezve kísérik, hanem mert munkája a költő visszaemlékezésében játékká légiesedett." Elek László részletesen vizsgálja a vers formai szépségét, nagy hozzáértéssel szól Kassák nyelvéről, versépítkezéséről. Megállapítja, hogy a vers nem „tandal", mégis arra tanítja a gyermeket, hogy becsülje meg a maga használati tárgyait, eszközeit, és ne gúnyolja ki azt az embert, aki összegyűjti, megvásárolja az elértéktelenedett holmikat. Ehhez még azt fűzhetjük hozzá, hogy az ószeres, a kéményseprő régen a gyerekek ijesztgetésére szolgált. Az ószeres ugyanis „mindent vesz", tehát rossz gyereket is. Amikor Kassák tréfás alakban mutatja be versében, akor a régi, gyereket megfélemlítő fegyelmezésnek is útját vágja. Szabó Lőrinc: A szél meg a nap című versének elemzésekor Elek László finom érzékkel állítja szembe a múlt didaktikus gyermekverseit a modern költészettel. Gyulai Pál gyermekversének moralizáló jellegét mutatja be, s ezzel is érzékelteti, menynyivel többet mond ennél Szabó Lőrinc, aki játékos módon beszéli el a szél és a nap mérkőzését. Valójában fogócskát mutat be, s ennek mozgalmasságát a rövid vers 21 igealakja biztosítja. Elek László kitűnően mutatja be, miképpen lép a versbe maga a költő: „Külön hangsúlyt ad ennek a gyönyörű varázslatnak az a finom érzékre valló megoldás, ahogyan Szabó Lőrinc versbe építi, elhelyezi a kérdő mondatot. Váratlanul, amikor a gyermekek még fel sem ocsúdnak, amikor a csodás szárnyalás hatása nem törik meg, hirtelen ő maga lesz a főszereplő, ő teszi fel a felnőtt jogán a kérdést a gyermekekhez, alig-alig érzékelhetően formálva ki velük egy bensőséges hangulatú intim baráti kört azon a jogon, hogy ő maga is részese volt a nagyszerű fogócska exkluzív élményének ... Szubjektívvé és az újszerű párbeszéddel drámaivá, új szituációt megjelenítővé súlyosodik a költői kép, s a gyermekek annyira élőnek, annyira reálisnak fogják fel ezt, hogy — gyakorlatunk igazolja — verstanulás közben eleinte nem is akarják mondani a kérdő mondatokat. Ügy érzik, ez az óvónő kötelessége, annak kell feltennie." Szándékosan idéztünk néhány mondatot az elemzésből, hogy Elek László kitűnő megfigyeléseiből, stílusának világos, szuggesztív jellegéből legalább ízelítőt adjunk az olvasónak. Elek László nem először szólt itt Weöres Sándor gyermekverseiről, a Magyarországi óvónőképző Intézetek Tudományos Közleményei I. évfolyamában már kitűnő cikket írt erről. Eredeti elgondolását követve ebben ä kis könyvben meggyőzően mutatja be, hogy Weöres a gyermekköltészet klasszikusa. Valóban így van. A többi régi vagy modern költő gyermekkori emlékeit idézi, vagy mint felnőtt lép a gyermekszereplők közé, úgy tűnik, mintha csak Weöres szólalna meg igazán gyermek-hangon. Nála ez a természetes, ezért ő talán legnagyobb művésze a műfajnak. Persze, ez csak azért lehetséges, mert színgazdagságban, zeneiségben nincsen párja. A színek és a hangok gazdagságáról Elek László részletesen szól, itt csak egy megkapó szakaszt idézhetünk: „Életet lehel hát Weöres a konkrét tárgyakba, megjelenítő erejű igéket társít hozzájuk, s ezek segítségével eleveníti meg őket. Megtelítődik a néma táj színekkel és hangokkal, a statikus képek mozgásba jönnek, sőt érezzük a mozgás zenéjét is: a fenyves suttog, a Télapó eljő, a fürge száncsengő cseng és csendül, a nagykendő libben, mert húzza-rázza a szellő, az erdőre rászitál a hófelhő. A költő az egyszerre megnyilvánuló festői és zenei hatás művészi értékét és erejét azzal éri el, hogy a megszemélyesítés nyelvi eszközeit és a hangképeket idéző hangfestő és hangulatfestő igéket, továbbá a tulajdonságot kifejező mellékneveket tudatosan összekapcsolja." (Suttog a fenyves.) 596;