Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 2. szám - 250 ÉVE ALAPÍTOTTÁK ÚJJÁ MEZŐBERÉNYT - Hentz Lajos: A népi tégla- és cserépvetés Mezőberényben

2. Az üzem berendezése Az üzem mezőgazdasági és ipari létesítményei, épületei, a tulajdonos lakása, valamint az egyre növekvő agyagbánya, a „gödör" kb. 2,5 holdnyi területet foglaltak el. Mellőzve a gazdasági épületeket, az ipari munkahelyeket ismerjük. Az alábbi leírt állapotban volt a gyár az 1920-as években (I. tábla). (Az épületeket a munka beszüntetése után lebontották, a lakóház és az istálló kivételével már egy sem áll, így azok méretei csak emlékezet és becslés alapján voltak megállapíthatók. A mellékelt fénykép régebbi állapotokat mutat.) A cserepesek munkahelye egy nagy szárítószín, mintegy 8—9 méter széles, 18—20 méter hosszú építmény volt. Téglaoszlopokon állt, oldalfalai deszkából készültek, mennyezete nem volt, cseréppel borított nyeregtető fedte. Elöl a fedele féltetőre meg volt toldva, s az ez alatti, elöl nyitott térségben volt a verőhely, ahol a tulajdonképpeni cserépverés folyt. Az épület szárító részlegében stellázsik álltak egymással párhuzamosan. A stellázsi kb. 3—3,5 m magas oszlopsor volt az épület tengelyére merőlegesen állítva, melynek polcait az oszlopokra szegezett lécek alkották. Ezekre rakták a szárítandó cserepet. A cserép két párhuzamos lécen feküdt, melyek közül a belsőt magasabbra szegezték, mint a külsőt, így a cserép kifelé kissé lejtősen állt. A stellázsik két oldalúak voltak, az egymással szembe néző két oldal alkotott egy utcát. Az utcák csak annyira voltak szélesek, hogy a stellázsik között éppen járni lehetett. Az építmény tehát az ún. keresztutcás szárítószínek rendszerében épült, s ezért a munkaasztal helyét időnként változtatni kellett aszerint, amint az utcák megteltek cseréppel.

6 Egy-egy utca általában egy napi teljesítménynek megfelelő hellyel rendelkezett. A szárítószín befogadóképessége szoros összefüggésben állt az üzem kapacitásával: a munkát a tulajdonosnak úgy kellett megszerveznie, annyi munkaerőt alkalmaznia, hogy a szín biztosítsa a munka folyamatosságát. A szín nyugati végében nem voltak utcák, az itt levő üres, de minden oldalról zárt térség volt a máglázó, ahol a szárított és napolt cserepet az égetés idejéig tárolták. A szín előtt állt a gép, melyet a sárcsináláshoz használtak (lásd: a kép). Ennek fő része a kerek, dongákból öszeállított, felfelé keskenyedő bödön volt. Két oldalára erősítve egy-egy gerenda állt, melyet felül újabb gerenda kötött össze. Ennek közepébe függőleges vastengely volt erősítve, melyből benn a bödönben vízszintes vaskések álltak ki, fel- és lefelé kinyúló kb. 10— 12 cm hosszú vaspengékkel. Alján a forgás irányába domborodó, ívelten hajlított, vasból készült két lapát nyúlt ki. A kb. 150—160 cm magas bödön mintegy 60—70 cm mélyen a földbe volt süllyesztve, félkörben téglával kirakott áztató gödör vette körül, az ezzel ellentétes oldalon a bödön alján 20 x 30 cmes nyílás volt, melyen át a megmunkált sarat a lapátok kitolták az oda ásott keskeny, ugyancsak téglával kirakott gödörbe. Innen kapával szedték ki a sarat, és talyicskával vitték be a színbe. A tengely felső végéből erős gerenda nyúlt ki, az erre szerelt hámfához lovat fogtak, mely a sárcsinálás idején a gépet hajtotta. Munka közben a ló vezetését egy, a gerendához erősített léccel oldották meg, melyhez hozzákötötték a kötőfék szárát. A szárítószín végében volt a cserépszárító szűrű (szérű), egy gaztól megtisztított, simára egyengetett terület, melyen a cserepet szárították, napolták. 16 241