Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 1. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Sárhelyi Jenő: Beszélgetés megyénk szülöttével, Hajdú Mihály zeneszerzővel

zsikusainak — Bartók, Dohnányi, Sauer, Backhaus, Edwin Fischer, Gieseking, Cortot, Horowitz — zongorajátékát, Richard Strauss, Klemperer, Kleiber, Failoni vezénylését — ott voltam minden jelentősebb zenei eseményen. Mindezt rendszeres, kemény munkával kellett megváltanom. Hiszen a Kodály-órákon való helytállás is teljes odaadást kívánt mindnyájunktól. Kitüntetés volt számunkra, hogy Kodály tanítványai lehettünk. Mesterünk megkívánta, hogy a zeneszerzés mellett — „hacsak nem akarnak majd éhenhalni" — mondotta, valami mást is végezzünk. így vállaltam a zongora főtanszak elvégzését is. Itt világhírű tanárom. Liszt Ferenc egykori tanítványa Thomán István egyengette utamat. Érdekes, hogy a zenei pályáról való felfogása Kodály nézeteivel egyezően nem volt túlságosan biztató. Mintegy panaszkodva mondta többször: „a zene jelentheti valaki számára a hivatást, de manapság sajnos ez nem pálya". Azonban mit számított mindez nekünk, világmegváltó terveket kovácsoló „ifjú titánoknak"! A tanulóévek alatt csupán kezdetben szorultam rá hazai támogatásra. Szüleim vállára még négy fiatalabb testvérem iskoláztatásának gondja nehezedett. Mielőbb igyekeztem saját erőmből fenntartani magam. Zongoratanítással, korrepetálással ez sikerült is. Az igazi küzdelem csak akkor kezdődött, amikor kettős diplomával a tarsolyomban kiléptem a nagymúltú intézet kapuján. Most már hová, merre? Gyenge és középszerű magántanítványok vállalása örökké? A fiókban heverő kompozíciók sora gyarapodott ugyan, de a ritkán adódó szereplés és néhány rádióhangverseny alig változtatott a kilátástalanság nyomasztó érzésén. Élesedő kenyérharc, nyugtalanság, a második világháború tornyosuló felhői. A nihilizmus útvesztőjéből a zene birodalmába való menekülés jelentette az egyetlen utat és reményt. Ez volt a csoda: és a csodával határos véletlenek sorozata később is annyiszor megmentett a biztos pusztulás veszélyétől. Kit érdekelt már ekkor a kultúra, művészet útkereső próbálkozás, jövő? Bartók is elment, sok tehetséges tanulótársam elkallódott, aki tehette, emigrációba menekült, mások elpusztultak. Kegyetlen világ, amelyben a régiek mondásával lehet vigasztalódni: Inter arma silent musae ... De mi jöhet még? Pusztulás, romok, mindent újra kell kezdeni. Ismét újra kezdeni! A rossz álomból felocsúdni megint csak Kodály hangja segített. Fiatalos hittel hirdette az építést: akarattal, újult erővel kell dolgozni, fejlődni, alkotni. ..A többi magától jön" — mondotta. Igaza volt, vagy csak megint a véletlenen múlott minden? Mégis hogyan szélesedett a. pályája? Véletlenül is sok minden történhet, de mégis csak a céltudatos munka jelentheti tevékenységünk értelmét. A magyar zenepedagógia jó hagyományait is céltudatosan kellett továbbfejlesztenünk. A felszabadulás utáni években hatalmas fejlődés jellemezte zenepedagógiánk egészét és eredményeit világszerte mindinkább elismerték. A fejlődés érdekében azoban áldozatvállalással is egyengetnünk kellett a kibontakozás útját. Rengeteg társadalmi munkát vállaltunk. Ügy érzem nem érhet olyan vád, hogy a társadalmi tevékenységből nem vettem volna ki a részem. Néhány éven keresztül a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola Szakszervezeti Bizottságának elnöki tisztségét töltöttem be. Tagja lettem a Zeneművészek Szövetségének, ahol hamarosan az elnökségbe választottak, majd hosszabb időn át a zeneszerzői szakosztály vezetésével bíztak meg. Mikor pedig az Országos Zenepedagógiai Szakosztály elnökévé választottak, éppen a megalakulás, az indulás nehéz éveiben nem kevés eredménnyel igyekeztem megfelelni a kollégák bizalmának. Mindez rengeteg időt energiát követelt, a sok-sok megbeszélés, szakosztályi vita gyakran üres időtöltésnek tűnt. Pedig nem volt az. Hiszen az eredmények csak később jelentkeznek, és most már lemérhetjük az út egy részét, amelynek negtétele nem volt könnyű, amelynek teljesítéséhez sokan adták hitüket és tudásuk legjavát. Peregnek az évek, de most már nem eredménytelenül. Adódik a munkalehetőségek sora: tanári kinevezés a Fővárosi Felsőbb Zeneiskolába, majd a Konzervatóriumba. A „körforgás" vége pedig, ahonnan elindultam, oda értem vissza: a Zeneművészeti Főiskolába. A tantermekhez még egykori tanulóéveim 7 97