Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 1. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Sárhelyi Jenő: Beszélgetés megyénk szülöttével, Hajdú Mihály zeneszerzővel

SÁRHELYI JENŐ: BESZÉLGETÉS MEGYÉNK SZÜLÖTTÉVEL. HAJDÜ MIHÁLY ZENESZERZŐVEL Megyénk zeneéletének leghűségesebb pártfogója. Személyes megjelenése mindenkor megtisztelő ránk, hisz a felsőfokú oktatáson kívül a Magyar Zeneművészek Szövetségének képviselőjeként is gyakorta van külföldön. Szerzői estjei és az ifjúsági koncerteken való részvétele megannyi bizonyítéka ügyszeretetének, segítő készségének. Mint a megyéből elszármazott zeneművészek nesztora, álljon példaképül életpályája olvasó és pályatárs előtt. Voltak-e gyermekkori zenei élményei, s ha igen, útraindítóak voltak-e? Az első zenei benyomásokat Orosházáról őrzöm, ahol 1909-ben láttam meg a napvilágot. A gyermekéveket beárnyékolták az első világháború eseményei. Ma is hallom a felpántlikázott legények harsány énekét, amint az ablakunk előtt lovaporzó parasztszekerek oldalát körülvéve egymást kiabálták túl, mintha nagyon jókedvűek lettek volna. „Katonadalok" — eszméltem rájuk évekkel később. Az ablakpárkányra kuporogva néztem a végtelennek tűnő színes felvonulást, a nyugtalanul ficánkoló lovak patáinak csattogását. Sehogy sem értettem, hogy nagyanyám rám vigyázó karjai mért remegnek, amint erősebben szorít magához, és kétségbeesett zokogással miért emlegeti kedvenc fiának nevét. Ezt a nagybátyámat sohasem láttam többé. A Szerbiában elesettekről érkezett hírek nyomán mind gyakrabban hallottam az öregasszonyok drámai jajgatását. Csak évek múlva tudatosodott bennem a műfaj: ez a sirató. Ebben az időben a világgal megbékélhettem volna, hiszen a nagyszülőknél volt kert, játékra alkalmas udvar és szabadság... Nem úgy, mint két év múlva, amikor apámat Békéscsabára helyezték a polgári fiúiskolához tanárnak. Egy bérház falai közé szorultunk, itt csak nézni volt szabad az udvart, amely kicsi volt, köves és barátságtalan. Sem kert, sem gyümölcsös, sem cukor. A reggeli tejeskávé is eltűnt, a fehérkenyeret valami fekete, sületlen, ragadós massza pótolta. A gondtalan időszaknak egyébként is vége: elkezdődött számomra az iskola. Az első napok szorongása után sok érdekes élmény ért: a tanulás könnyen ment, az írás-olvasás is játék volt. Mégis sóvárogva néztem a nagyobb diákokat, amint reggelenként sietve tódultak a velünk szemben levő emeletes épületbe. Milyen jó lehet ott tanulni... Mikor lesz az még, amikor én is oda járhatok, és soha el nem kések, mert csengetéskor csak átszaladok majd a Petőfi utca másik oldalára. Most még, az első elemiben messzire kell gyalogolnom, esőben-sárban a város túlsó végére, és a korai felkelés ellenére is szedhetem a lábaimat, hogy idejében beérjek. Egy napon a diákokat hazaküldték, katonák jöttek, a szép épületet lefoglalták. Hétről hétre szaporodtak a katonakórház félkarú, féllábú lakói. Szomorú látvány volt a sok sebesült. Közben az iskola zongoráját is el kellett helyezni, nehogy tönkremenjen. Átmenetileg a mi lakásunkba hozták, közel voltunk, körülfogta 10—15 erősebb diák, és átcipelték hozzánk. Négy-öt év is elteilett, amikorra az iskolaépületben megint taníthattak, és a zongorát visszavihették. 95