Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 3. szám - SZEMLE

felmérését. Ezúttal a kuruckor mondavilágát ismertette. A XIV. kötet szerkesztői változatlanok. A szerzők is majdnem azonosak a korábbi kötetekben szereplőkkel. Hajdú Péter ebben a kötetben is közöl egy alapvető tanulmányt a finnugor nyelvészet köréből. Ezúttal a nyenyecnomenverbumok-ról írt. Velcsov Mártonné befejezésként összefoglalja a testrésznevekből alakult mértéknevekről írt tanulmánysorozata megállapításait. Érdekessége a kötetnek, hogy a korábbi egy-egy néprajzi tanulmánytól eltérően kettőt közöl. Ferenczi Imre délalföldi problémát tanulmányoz: egy bőségvarázsló rítus délalföldi elterjedését vizsgálja; Szabó Magdolna pedig a legényélet néhány sajátos jászkiséri szokását ismerteti. A korábbi kötetekhez hasonlóan ez a kötet is közöl népnyelvi adatokat; mégpedig két közleményben is. Szabó József a visszaható igeképzőket vizsgálja Nagykónyi népnyelvében, Márvány János pedig a magyar „rész" a völgységi német nyelvjárásban címmel adott közre egy kisebb közleményt. Végiglapozva a három köteten, első megállapításunk az lehet, hogy ez a ritkán megjelenő és kis terjedelmű kiadvány, a Néprajz és Nyelvtudomány, fizikai, adminisztratív megkötöttségei miatt nem képes eleget tenni sem annak a követelménynek, amit az egyetem támaszt vele szemben, de annak a társadalmi igénynek sem, amit a táj, amit az egyetem székhelye képvisel. A három kötetben közölt minden közlemény együttesen és külön-külön is igazolja, hogy felkészült, érdemes kutatási eredményeket közreadó szerzőgárda áll rendelkezésre, de munkájukat nagyobbára másutt kénytelenek közreadni. Kibontakozik ezentúl annak a körvonala is, hogy a Néprajz és Nyelvtudomány országos finnugor nyelvészeti és részben néprajzi orgánum kíván lenni, ami természetesen a róla alkotott véleményt is döntően befolyásolja. Csak a legnagyobb örömmel volna üdvözölhető, ha vidéken alakulna egy olyan folyóirat, amely országos jellegű és éppen országos jellegénél fogva egy bizonyos szakterületen, jelen esetben a finnugor nyelvészet és néprajz területén, bizonyos mértékben nemzetközi érdeklődést is kiváltana. Ebben az esetben csak nagyon távolian és áttételesen vethetők fel táji, a honismereti mozgalmat és a helytörténeti kutatómunkát érintő kérdések, de ez mitsem vonna le értékéből, megbecsülésünkből. Nagy szerencse, hogy elsősorban Hajdú Péter személyében, valamint munkatársai kollektívájában, az ilyen törekvéseknek reális alapja van. A Néprajz és Nyelvtudományt érdemes ilyen szempontból is" figyelemmel kísérni és mint tájhoz kötött, de azon funkcióján messze túlnőtt orgánumot üdvözölnünk. 518'