Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 1. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Daniss Győző: Donna Diana - szép színházi esték

DANISS GYÖZÖ: DONNA DIANA — SZÉP SZÍNHÁZI ESTÉK Nem kevés idő telt el azóta, hogy a nyár derekán utoljára csendültek fel a gyulai várban a klasszikus spanyol komédia befejező rímei — lassan halványulnak hát az emlékek, feledésbe merül egy-egy jelenet, színészi alakítás nevetést, tapsot vagy éppen bosszúságot kiváltó mozzanata. Amit leginkább megőrizhetett a néző a Moreto-produkcióból, az a Donna Diana-estéknek, az előadás egészének a hangulata. A kritikus sem igen tehet ez esetben mást, mint hogy nagyrészt általános jellegzetességekről, élményekről, tanúiságokról ír. Legelsősorban ismételt dicséret illeti a Várszíház vezetőit vígjáték-választásukért. A spanyol klasszikus dráma szinte kimeríthetetlen kincsesbányája a gyulai színpadra kívánkozó műveknek, s Moreto Donna Dianája is méltó képviselője az „aranykor" komédiáinak. Amin azonban a dicséret ellenére sem volna felesleges elgondolkodni: fennáll a veszélye az egyhangúságnak, előbb-utóbb ki kellene terjeszteni a műsorválasztó érdeklődést más századok, nemzetek mulatságos színdarabjai, olykor pedig a vígjátékokkal egykorú spanyol tragédiák iránt. Elismeréssel szólhatunk a Várszínház egy másik — az utóbbi években időnként megfáradó, de most újra friss életre kelő — hagyományáról, az előadott mű és a környezet összhangjának szerencsés felhasználásáról. Nemcsupán külsőleg az, hogy a vár maga is „játszik" az előadásokon, hogy kivilágítják a falakat, hogy a díszletelemek látni engedik az eredeti téglapillért — mindennek tartalmi jelentősége van, a vár „fellépése" nélkül a Várszínház nem Várszínház, hanem csupán egy szabadtéri játéklehetőség a soktucat közül. Varázsa és semmi mással nem pótolható, az előadás hatását, a néző élményét fokozó hangulata volt már eddig is a fáklyások, alabárdosok sorfalának, a jelmezes lovasoknak, a vár fokán lobogó színes zászlóknak, belül pedig az ódon téglafalak patinájának, a denevérek suhanásának, a folyosók, kapuboltozatok sejtelmes árnyainak. A Donna Diana előtt újra remek előkészítést kapott a közönség. Ezúttal a csónakázó-tavat és a vár tornyát, valamint egy külső ablakát is a játékba vonta a rendező, hogy aztán a színpadi némajáték húsz-huszonöt perce vezesse be a nézőket a darab, az előadás világába. Nem a szerző és nem a darab lebecsülése, hanem a Várszínház sajátságos értékeinek szeretete mondatja velünk, hogy ezek a mozzanatok — amelyekben benne volt a produkció minden résztvevőjének technikai és művészi munkája — ajándékozták a nézőnek a Donna Diana-esték legkellemesebb félóráját. Jó út ez és bátran lehet haladni rajta — talán az ideinél is nagyobb erkölcsi és anyagi ráfordítással — az elkövetkező szezonokban is. Tetszett a díszlet, mert nem eltakarni, hanem egyszerű elemeivel karakterizálni és így, sajátossá téve láttatni igyekezett a várudvar nagyszerű adottságait, amelybe így természetesen illeszkedhetett bele a színészi játék, s valóban könnyen képzelhettük magunkat Moreto kavargó világába. Ezt szolgálta emellett a rendezőnek az a törekvése, hogy az írott darabban is felhasználja a vár eredeti köveit lépcsőit — úgy érezzük azonban, hogy ebben az elképzelésben is sok lehetőség, a 102