Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 3. szám - Tábori György: Tótkomlós állattartása

nyainak megfelelő tájfajtákat, a nóniuszt és a furiozót tenyésztették. Amikor állam felhívta a gazdák figyelmét a tájfajták tenyésztésének fontosságára, akkor indult meg Tótkomlóson is az ilyen irányú, a szakszerűbb lótenyésztés az 1890-es évek táján. Az állam 1905-ben méntelepet létesített a községben, ahol 7 mezöhegyesi mén volt. A méntelepet gyakran keresték fel a lótartó gazdák kancáik fedeztetése céljából, de az 1930-as évekig magáncsődörök is voltak a községben. A munkába befogott lovakat a múlt század 60—70-es éveitől kezdve többnyire a tanyán, kisebb részben a háznál tartották. A kintievők a tanya körüli legelőn és tarlón legeltek. A tarlót nem törték fel mindjárt aratás után, ami esős időben különösen jó legelőt adott, mert sok vadmuhar nőtt rajta. Korán reggel benyűgözték (zaputnali) első lábaikat és délelőtt 9—10 óráig hagyták legelni. Ha nem volt munka, késő estig is a tarlón maradtak. A tarlón való legeltetés másik módja az éjszakai legeltetés volt. Este, a munka végeztével, a gazdafiúk és a béresek felültek a lovakra és kimentek velük a tarlókra vagy a közeli uradalmi földekre. Ide hajtották ki lovaikat a fuvarosok (koftikári) is. A gazdafiúk számára az éjszakai legeltetésben való részvétel a gazdálkodásban való előrelépést jelentette. Az ilyen legeltetések alkalmával játszották a vitri mi rit megnevezésű játékot is: amikor a lovak megcsendesültek, azokat egy fiatalabb legényre bízták, a többi 8—10 legény pedig kéthárom közelebbi tanyán, az istállóban alvó legényeket kötelekkel megkötözte és magával hurcolta, árkon-bokron keresztül. Karikásaikkal biztatták őket és oda-oda ütöttek nekik, közben hangosan kiabálták: vitri mi rit, vitri mi rit. Végül visszatérve lovaikhoz, feloldották köteleiket, és a titokban kilopott pálinkából fájdalomdíjul megitatták elcsigázott társaikat. A legények a csillagok állásából ismerték az idő múlását, borús időben pedig a lovak ganézásának számából tudták az időt, mert a lovak lassan haladva legeltek, emésztésük is egyenletes volt. Lábaikra vas- és kötélbéklyót tettek, hogy ne mehessenek messzire és ne hajthassák el őket. A legények az éjszakát felváltva alvással és virrasztással töltötték el. Kora hajnalban nagy kurjongatások közepette hajtották vissza a lovakat a tanyákba vagy a faluba, ahol munkába álltak velük. Ez a legeltetési mód előnyös volt a fuvarosoknak is, mert a tarlón semmi legeltetési díjat nem fizettek, amit igyekeztek kihasználni. A gazdák azt jóakaratúlag el is nézték, de bajos is lett volna megakadályozni. Az éjjeli legeltetés az első világháború idején szűnt meg. A 19—20. század fordulóján egy 10—15 holdas gazdának mindig volt 2—3 lova. Nagyobb gazdának 8—14 is. A lovakat télen istállóban, nyáron a kisgazdák nyári jászolhoz kötve, a nagygazdák az akolban, a szabad ég alatt tartották. Gondozásuk mindig az istállóban történt, amelynek egyik végében állt a jászol, (jasle), a másik végében a szénatartó (seftinec) és a béres ágya (posfielka). Tisztántartásukra nagy gondot fordítottak. Napjában kétszer, reggel és délután megalmoztak. Az alomból a száraz szalmát kirázták, az ott maradt, a nedveset vasvillával (vidli) félrehányták és talicskán (fúrik vagy taliga) a trágyadombra vitték. A száraz alomra friss szalmát terítettek, megágyaztak (poprávali) a jószágnak. A gazda valahányszor bement az istállóba, mindig igazított egy keveset az almon és volt egy-egy szava az állatokhoz. Almozáskor történt a ló testének ápolása. Először szalmacsutakkal (cutak) <467