Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 3. szám - Elek László: Vajda Péter emlékezete

„szidja azokat, akik felköltik". Azt kellett ugyanis tapasztalnia, hogy még a tudományok „koszorúja": a növénytudomány sem érdekli a közönséget, sőt mint tudomány — ahogy Toldy megállapította-" a legkevésbé fizet az életben, holott „becsét és hasznát mind az orvoslásban, mind a mesterségeknél és gazdaságnál-értsd: gazdálkodásban — senki sem tagadja. „Mit várhatott akkor ebben az érdektelen miliőben az állattudománytól, hiszen „a mi publikumunk megelégszik a házi állatok hiányos ismeretével, milyenek a lúd, tyúk, kappan, ló, ökör, szamár, s ha a cserebogarat és kerti csigát még hozzáteszi, sasa s kengyelfutója együtt van" — amint ezt epésen megjegyezte a Pesti Levelek egyik cikkében. Itthon a „tudományos literatúra nem gyümölcsözött — a nap szükségei inkább veszélyt kívántak". Fel kellett számolnia neki is tudományos ambícióit. Azt a reményét, hogy úgynevezett „nagy dolog" — hoz, egész életet igénylő tudományos tevékenységhez lát. Megélhetése érdekében — úgymond — „aprólékokra kellett vesztegetni a drága időt. a szabadalomért küzdve, hogy írhassak néhány lelkes sort, — előadni kénytelen, mik nem lelkembül fakadtak." Így váltotta aprópénzzé a kor, az élet könyörtelen parancsa ígéretes, többre hivatott tehetségét. Ismét nem az ő hibája volt, hogy nem tudhatott egyetlen tudományág avatott képviselője lenni, hogy különféle apró lehetőségek után kellett kapkodnia, amelyek anyagi szempontból jövedelmeztek legalább valamennyit, mégha az értük kapott összegek a megélhetésnek csupán csak szegényes péterfillérei voltak is. Bizonyos, hogy nagyon érezte a biztonságot adó állandó munka hiányát. Erre vágyott mindig, sokáig mindhiába. Lehet, hogy a tudományok iránti tisztelet és a veszélyekkel szembeni nagyobb társadalmi igény kettősége is oka annak, hogy írói és tudományos munkásságán bizonyos „ikertermészet" uralkodott el. Ez egyaránt gyengítette Vajda tudományos fejtegetéseinek elviségét és szépirodalmi munkáinak esztétikai értékét. "Legbensőbb lényében — ugyanis — poétái természet volt", gazdag „képzelemmel és mélyen érző szívvel" rendelkezett, s ez a belső tulajdonság tudományos okfejtései során gyakorta hangot követelt magának. Ilyenkor az értekező próza logikus elemző tevékenysége helyett az egyéni érzések szenvedélyes agitációjával kívánt hatni. Érvelés helyett áradozott, logikai meggyőzés és tudatosítás helyett az olvasók érzelmeire épített. Ez a két elem: az objektív logikai és a szubjektív érzelmi aztán — nem hatva át kellően egymást — Toldy Ferenc szavaival élve, „egy saját középelőadási formát, költői prózát" alakított ki benne, amolyan hol ossziános, hol biblikus hangvételű stílust, amely a jogegyenlőség evangéliumát és a természettudomány különböző részterületeit és változatos témáit, a parainézis lelkesült didaktikusságát és a költői formák fenségre és szónokiasságra törő esztétikumát egyaránt feloldotta, de úgy, hogy a bennük és általuk kifejezett gondolat tudománynak is, költészetnek is kevésnek, csökkent értékűnek bizonyult. Más szóval: a költő személyes kitárulkozásának a váratlanságra gyengítette az értekező író által felvetett és kibontani kívánt társadalmi és természettudományos igazságok logikai-érzelmi súlyát, illetve az érvelő tendenciózusság, az általános erkölcsi és politikai igazságok hangoztatása a szépirodalmi alkotások esztétikai hatásfokát ásta alá. Hazudnánk, ha csak ebben fedeznénk fel szépirodalmi műveinek korlátait, <453