Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 1. szám - Székely György: Márki Sándor-emlékbeszéd

sadalmi és gazdasági elméletei. Világosabban fejti ki immár, hogy a Jagellókori Magyarországot és társadalmát gazdasági okok formálták át, s tudott az osztályérdekek szerepéről. Így vallotta a kápolnai unióról, hogy abban „az osztályérdekek szolidaritása valóban győzedelmeskedett a faji széthúzáson". Ma sem tudnánk sokkal élesebben leleplezni az úri-patricius összefogás lényegét. Az osztályharc meglétét az új kiadásban Márki talán tisztábban látta már. mint az 1883 éviben. Ezért kapcsolhatta a maga korához a XVI. századelő nagy mozgalmát: „az alföldi szocializmus Dósa Györgyön kezdődik". Szemlélete azonban nem lépett túl a polgárin, sőt látva a társadalmi feszültség növekedését, még erőteljesebben húzta alá, hogy reformokkal kell a parasztforradalmat megelőzni, a szocialista mozgalomnak útját elrekeszteni. Korabeli fogadtatását, a körötte kialakult vitát Banner János tette közzé. Feladatunk ezen túl annak felvetése, hogy mi volt a Dózsa-monográfi ideológiai környezete. Első művével a feledésből kellett kiemelnie és rehabilitálnia a parasztvezért. A lezártnak még mindég nem tekintett, hanem tovább kutatott Dózsa-kép más szerepre volt hivatott. Mindamellett nagy erkölcsi bátorság kellett a szintézis megírásához, mert akkorra Dózsa György neve ismertté vált és politikai jelszó volt. Ennek a Dózsa-képnek ő nem volt cáfolója! Ehhez a képhez az ő műve tápot, anyagot adott! Ezért kell műve korabeli környezetéről rövid körképet adni, hogy megértsük funkcióját. A polgári történetírók közül legtovább Marczali Henrik ment el (Nagy Képes Világtörténet VI. köt.), aki — ámbár etikai alapon — elismerte a fegyveres felkelés szükségszerű voltát: „De midőn az előkelők már nem az ország ügyét szolgálják, hanem a magokét, midőn a munkás nép tisztán szabadon megadóztatható és robotoló tömeggé válik: szükséges, mondhatni erkölcsös a socialis revolutio". Ez szinte visszhangja volt a fiatal Márki nézeteinek. Ám Marczali éppily megértő volt a megtorló nemességgel szemben is. A polgári történetírók közül még azok sem voltak képesek helyesen értékelni a parasztháborút, akik egyébként rokonszenveztek 1514 hőseivel és sajnálattal nézték a parasztság tragédiáját. Márki Sándor és Acsády Ignác azért kárhoztatták a parasztság szörnyű elnyomását, mert ha az urak megtették volna az engedményeket, elkerülhető lett volna szerintük a parasztháború. Ennek ellenére jelentős érdemeik vannak. Ők még tudtak a nép oldalára állni a régi harcok megítélésében. Márki nagy monográfiájában a nép érdekeit hirdette szentségnek. Történetírónk lényegében teljesen egybeállította a parasztháború eseménytörténetét, Acsády pedig megmutatta a paraszti vereség és az örökös jobbágyság második kiadása közötti összefüggést. Szubjektív céljaik korlátai mellett is Márki ós Acsády történetírása az uralkodóosztályt leplezte le, s ezt az objektív értéküket méltatta Ady Endre (Történelmi pellagra, 1907): „ . . . a történelem nélkül nem lehetne megérteni ennek az országnak a dolgait. Szegény Acsády, ő öreg korára kezdte pedzeni az ügyet s bele is halt. De őszintén sajnáljuk őt s még a Márkikat is, hogy a történelmi fundamentumot lazították". Amit Ady megfigyelt és méltatott, a feudális maradványok rendjének lazítása, eredménye volt Márki nagy művének is, ha nem is az volt a történetíró célja. De egy új világ jövetelét sejtette, hogy Dózsa parasztjainak ügye immár nemcsak történetkutatók és nemesi-polgári politikusok vitájának volt még 23