Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 2. szám - Csende Béla: Békés megye III. ötéves népművelési tervének teljesítése - Miklya Jenő: Búcsú Szabó Páltól

formálódott regénnyé. Élete 77 évében sohasem szakadt el tőlünk. Végakaratának megfelelően itt temették el. Arccal keletnek, lábbal nyugatnak helyezték el koporsóját, mint valaha a nomád népek temették halottaikat. Ösi módon, szinte mesébe illően, ahogyan az ő hősei is éltek és meghaltak. Így zajlott le a temetése is. A falu népe, barátai, harcostársai, tisztelői foglaltak helyet a puritán református templomban, melyet Szabó Pál — ha itthon járt — szívesen mutatott meg barátainak. Az író régi barátja — ki ha kellett csendőrök elől is bujtatta — Oláh Béla tiszteletes felolvasta Pali bácsi 1969. december 31-én hozzá írt levelét, melyben közli, hogy két hete orvosi kezelésre jár. Érzi, hogy számot kell vetnie eddigi életével. Elbúcsúzik sorban mindenkitől, kihez valami kötötte. Megindokolta temetésére vonatkozó kívánságát is. A zsoltárt forgató édesanyja emlékét idézi, majd írja: „Te is tudod, hogy soh'sem voltam menybéli kálvinista, én a földi élet kánaánjáért küzdöttem!" Valóban ezt igazolja élete és életműve. Falujának egész népe némán gyászolta a soraiból kinőtt nagy írót, mindannyiok Pali bácsiját. Talpalatnyi földje volt, amikor Móricz Zsigmond bevezette őt a magyar irodalomba. Talpalatnyi földbe került, amikor visszatért örök pihenőre az ugrai temetőbe. Negyven évvel ezelőtt új hangot, friss levegőt hozott magával a Sárrét e kis csücskéből. S aki olvasta Sinka verseit, Szabó Pál novelláit és regényeit, Szűcs Sándor történeteit, azok előtt kitárulkozott ez a sokáig sejtelmesnek, rejtelmesnek tartott réti világ. Mi, akik itt élünk ezen a ma már rohamosan fejlődő tájon, Szabó Pál írásaiból tanultuk meg, hogy mit jelent szeretni a szűkebb környezetet. Senki még előtte nem tudta olyan szépen meghatározni, szavakba önteni a Sárrét iránti szeretet, mint ő! A szülőföldjéről tett vallomások sorában legnagyszerűbb a Szülőföldem Biharország című könyvecske, melynek utolsó lapjain jelentek meg ezek a szép szavak: „ . . . Nincsen olyan folyója, ere, hajlata, amelynek hol áradó, hol apadó vize ne itt zúgna által a véremen ... A szerte lévő faluk tornyát láttam még akkor is, ha sötét volt, vagy ha aluvásra hunytam bé a szemem." Ez a Szabó Pál-i írás, mely jóformán minden művében előtűnt, késztetett arra, hogy az 1965-ben megjelent Sárréti Írások tervezett szépirodalmi részéhez — mint szerzőt — őt is megnyerjem részvételre. Személyes kapcsolatunk tehát az antológia szerkesztésének megkezdésétől 1963-ra datálható. Hozzá fordultam először is levélben, hogy megnyerjem tájunk legrangosabb íróját az együttműködésre. Felhívásomra — emlékezetem szerint — rövid, időn belül megküldte válaszát: „Kedves Barátom! Levelére válaszolva: hát igen, igen sok élményem lenne Szeghalommal kapcsolatban. Tildy Zoltán, Móricz Zsigmond, Boruzs Bálint, Péter András Gimnázium, s a vidéki urak, mint igazi kiskirályok, ügyvédek, parasztok, de . . . lássa, megannyiról írni sok lenne. Viszont az önéletrajzom valamelyik kötetében már írtam valamit, talán innen lehetne valamit kiszedni. Majd meglátjuk. Addig is sok üdvözlet, és jó egészséget, s jó munkát: Szabó Pál." Keltezése nincs a levélnek, én vezettem rá az érkezés időpontját: 1963. szept. 25. Azután nem sokára mégis megírta visszaemlékezését Szeghalom cím<218