Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 1. szám - Dr. Krupa András: Negyedi káposztatermesztők Csanádalbertin és Nagybánhegyesen

Áz ültetéshez legalább három ember szükséges: egy vérmüllö, egy palántohányó és egy űtető vagy gyuggató. A vérmüllő — kivételes esetektől eltekintve — férfi, fiatal férfi. Kéziszerszáma az ásó, mellyel verműl, fészket ás a palántának. Az előzetesen húzkodóval vagy sorhúzó gereblével megjelölt sorokban kislépésenként, úgy 60—70 cm-re ás egy-egy vermet. A harmincas években már keresztbe is meghúzták a sorokat. Ennek kettős előnye volt: szaporább lett az ültetés, nem kellett nézni a távolságot, másrészt a gyomtalanítást, a kapállást is gyorsabban hajthatták végre, mert az egyenes sorokra pontosan beállíthatták az ekekapát, a zsarabulót, nem kellett állandóan igazgatni a vasat, a zsarabot. Ezáltal egyben kevesebb gaz maradt a kézikapásnak is, a tapasztalat szerint mintegy a felére csökkent. Nyilván a keresztbehúzás alkalmazása előttről való ez a szólás, amit ültetéskor kiabáltak egymásnak évődve: Nem baj, ha nem igényesek a sorok, csak a kápuszta legyen nagyfejű. A palánta fészkét úgy készítették elő, hogy az ásóval a földet megfordították, mégpedig úgy, hogy az alsó rész került felülre, s tetejét az ásó hegyével kissé meglapították. Minden vérmüléshez, fészekhez a palántohányó egy palántát dobott. 100 ölenként 600 szálat ültettek. Ezt a munkát gyerekek vagy idősebb emberek csinálták. Az ő feladatuk volt a palánta megfelelő hosszának a kialakítása is. Ti. ha a töve hosszabb volt a kelleténél, felperdült a gyökere, vagy összegyűrődött, s nem tudott jól megeredni. A művelet egyszerű volt, késsel vágtak le, metéltek le egy körömnyit, vagy amennyi szükséges volt. A palf.ntaültetők többnyire nők voltak, de férfiak is lehettek. Minden adatközlő hangsúlyozta, hogy jó derkúnak kell lennie, mert egész nap állandóan kellett hajlongania. Egy férfi naponta 5—6 ezer fészket ásott ki, elképzelhe ő, hogy mennyire kimeríthette az ültetőt ugyanennyi palánta duggatása! Munkaeszközük az űtetőfa volt. Háromnegyed kifli alakú, hegyes végű arasznyi (25—30 cm) hosszúságii görbe bot, melynek markoló része megfelelő módon simult az ültető kezébe. A jó ültetőfa kiválasztása szintén nagyon lényeges mozzanat, hiszen olyannak kellett lennie, hogy a kezet egész nap fel ne törje, s olyan hosszúnak, hogy bármilyen nagy is a palánta, ahhoz kellőképpen földbe tudják nyomni. Az asszonyok jobb kezükbe fogták az ültetőfát, bal kezükbe az előre leszórt palántát. Az ültetőfával a vermülés közepébe fúrtak lyukat, ide illesztették bele a palántát, utána a felszínen levő friss földet — szintén az ültetőfával — hozzányomták. így ismét lyuk keletkezett, ide öntötték a vizet. (A földet ásáskor azért kellett megfordítani, hogy az alsó réteg nedves földje a felszínre kerülve jól odatapadjon a palántához.) Ez volt a gyuggatás. Ha többen fogtak össze, két férfi vermelt, két asszony ültetett, mások pedig locsoltak. A locsolóvizet a Vágról, vagy ha messze volt, kopolákból káposztáshordókban kocsikon hozták. Ezek a kopolyák; erek, mint pl. a kurtagyűri, a Vág szabályozásakor, a Vág szakajtásábul keletkeztek. A kocsikon két nagy, háromszáz—négyszáz literes hordót helyeztek el, a locsolók föltűrőcködtek, belementek a térdig érő vízbe, s fakannákkal töltötték tele a hordókat. Nagyon kellett ügyelni, hogyan állnak be a kocsikkal, ugyanis 70