Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)
1970 / 1. szám - Dr. Krupa András: Negyedi káposztatermesztők Csanádalbertin és Nagybánhegyesen
öl r e egy deci káposztamagot szántak, „se többet, sem kevesebbet, ennyi elíg." A vetés után lábbal megtaposták, legyúrták, hogy egyenletes legyen, és kemínyen álljon a talaj. A káposztamagot maguk termesztették. (Ennek a módját 1. lentebb!) Aki ügyesebben gazdálkodott, kétfajtát is vetett. A sajátján kívül beszerezte a balinkai magot is Balinkáról, bár később maguk is termesztették. Ez a tájfajta a múlt század végén a téli káposzták eszményképe volt. 1 9 A piarcon jobban kedvelték, mert a feje kemény és gömbölyded; víkonyabb erei, bordái vannak, és hártyaszerű a levele. A kereskedők leszelíshöz is jobban felvássállták. A negyedi őszi fajta durvább bordázatú, vastagabb torzsájú, nagyfejű, és kissé puhás, laza volt, tehát nem olyan gusztusos. A balinkai nem bírta a túl nagy nedvességet, könnyen megrepedezett, ezért termelték mind a kettőt. Ugyanis ha szárazság volt, a balinkai mindig előbb át a termésné, azaz korábban érett, hamarabb és drágábban tudták értékesíteni. Normális időjáráskor amint a káposztamag kikelt, naponta öntözték. Ezt a munkafolyamatot a legmelegebb déli órákban fakannávó végezték. A fakanna — ugyanaz vagy ugyanolyan, amellyel vizet merítettek — hatliteres, fél méter magas, henger alakú, felfele szűkülő nyílással. Víkon dongákbul készült, három abrincs volt rajta. Görbe fogója, a füle szintén fából, az egyik dongára volt rászerelve. — Fogd meg a fülit, ne az ódalát! —• tréfálkoznak öntözés közben. A vizet fahoroggal merték ki a kútból. Egy közönséges négy—öt méteres rúdra szerelték fel. s ráakasztották a fakannát. A vízkivételnek ez az eléggé primitív módja nehéz munkát igényelt. Gémeskutat részben hely hiányban nem építettek, részben azért, mert télen elhordták tüzelőnek. A fakannával való locsolásnak az asszonyok voltak a nagy mesterei. ,,Naayon írtettík a locsolást vele." Egyik kezükkel megfogták az aj ját. a másikkal a fülit, s úgy perdítették. lehetőleg alsó kézzel fordítva a kannát, hogy a víz szítszóródott, azaz fölfelé vót terítve, és a magasról esőszerűen hullott le a palántára. A lezúduló víz így megsemmisíthette a földi bolhát, ugvanakkor nem oldalt érte a palántát, ezért nem dűtötte el. Mindaddig locsoltak, míg kb. 15 cm-nyire meg nem nőtt a palánta. Azután már csak néha, illetve, ha nem esett az eső. akkor tovább folytatták. Mikor a palánto három—négy levelet kihajtott, meggyomlálták. A gazt vaskanállal vagy kapircsokkal (kiélezett meggörbített vasszerszám) kikaparták vagy megkaparták. Ahol a palánta sűrű volt, ott rikkították, hogv egyenletesen oszoljék meg, és egyformán fejlődjék. Eléggé babra munka volt, az apró növények miatt letérdelni nem lehetett, csak gugúvo vagy lebakvo, vagyis álltukból lehajolva. Az asszonyokra bízták, mondván, jól tudnak csipegetnyi. Később is meg kellett kapálni a palántát, de ekkor már guggolva sem lehetett, mert könnyen letörhették volna a gyenge szárakat, ezért csak lebakvo dolgoztak. Mire kinőtt az ötödik, hatodik levele, alkalmas volt kiültetésre. Általában két hónap telt el, míg elérte ezt a fejlettségi fokot. 10 ölnyi területről a kertek alatti részen 4—5000 palántát szedtek. A saját felhasználáson túl piacra 68
