Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)
1970 / 3. szám - Dr. Tábori György: A Békés és Csanád megyei szlovák festőasszonyok
a konyhai edények tárolására a tálas. A kémény alatti részből nyílik a kemence szája, két oldalán egy-egy nyitott katlannal. Egy alacsony asztalka és pár alacsony szék vagy zsámoly egészíti ki a konyha berendezését. A kamrában pár polc, zsákokban kenyérsütéshez való liszt és esetleg a szobából már kiszorult festett láda vagy falitéka, egy asztalka, rajta élelem vagy más, főleg konyhai eszközökkel telerakva. A lakóház előtt hosszában, a faoszlopokra támaszkodó meghosszabbított eresz alatt van a folyosó, egy öreg, a szobából kikerült paddal. A szoba bútorzata, körülbelül az első világháborúig, nagy többségében a falvakon élő asztalosmesterek által készített festett, virágos díszítésű volt. Az említett idő után mind nagyobb teret kezd hódítani a gyáribútor. Szépen faragott és festett bútora a Békés megyei szlovákságnak már a 18. század végén is volt és valószínű, hogy a festett bútorok nyomán lassan házuk falát is kezdik színesen festeni, díszesen pingálni. Ez annál valószínűbb, mert egyes asszonyok bútorok festésével is foglalkoztak. A Békés és Csanád megyei szlovákság háza tisztaságára mindig nagy gondot fordított, azt kívülről és belülről nagy igyekezettel tartotta tisztán. Mivel a múlt század második felében ők is áttértek gabonaneműek terén a többtermelésre — az 1870—1880-as évek gazdasági konjunktúrája — náluk is nagyobb változást idézett elő életükben. A nagyobb jövedelem következtében, a földszerzés mellett, kezdenek színesebb ruházatot viselni és lakóházuk belsejét is átformálni, díszíteni, ami a falak festésében is jelentkezik. A falak festésének a szokása ebben az időben kezd erőteljesebben kibontakozni. Más népművészeti ágak is a helyi igényeknek és kívánalmaknak megfelelően virágzásnak indulnak. A szlovák községek főleg nyelvi és szokásbeli különbözőségük folytán aránylag keveset érintkeztek a környező magyar falvak lakosságával. Magukba zárkózva, maguknak élve, az őket körülvevő magyarsággal a legritkább esetben házasodtak össze, egymás között sem érintkeztek túlságosan sokat. Ilyen körülmények között hagyományaikat tovább megőrizték népművészetükben, még az őket is erősen érintő gazdasági átalakulások közepette is, mint a környező magyar falvak lakossága. Sokrétű népművészeti hagyományaik közül most csupán falfestésükkel foglalkozunk. Igen ügyesen, kifinomult ízléssel rajzoltak és festettek. Festették kívülről házuk falának lábazatát, a lakószoba és konyha falát, a kemence oldalát és annak tévőjét, azonkívül bútorokat is, és szép mintákat locsoltak földesszobáik döngölt földjére. A fal lábazati festése Aki végigment Békés és a volt Csanád megye szlovákok által lakott községek utcáin — Békéscsabán, Tótkomlóson, Nagybánhegyesen (volt Tótbánhegyes), Ambrózfalván, Pitvaroson és Csanádalbertin — az első világháború előtt, annak feltűnt a házak külső tisztasága, szépsége. Különösen az ragadta meg a szemlélő figyelmét, hogy a házak lábazata az utca felől szépen van festve. Parasztságunk általában lakóházát fehérre meszeli és az utca felöli részen a fal alját rendesen más színűre festi. Hasonló a helyzet az előbb megneve436
