Békési Élet, 1969 (4. évfolyam)

1969 / 1. szám - Dr. Fügedi Erik: Békécsaba újratelepítése

seket, de számuk a rendelkezésre álló területhez képest kicsi volt, rendszeres bevándorlásukat pedig a politikai konszolidáció hiánya akadályozta meg. A kor agrotechnikájához képest elegendő munkaerőfelesleget találhattak az ország határain belül is, elsősorban az északi megyékben, s nem egy földesúr úgy segített magán, hogy egyszerűen kocsira rakta a felvidéki birtokain élő jobbágyai egy részét, s áttelepítette őket a felszabadított területen levő puszta birtokára. A 18. század feudális társadalmi rendjében ez volt a legegyszerűbb, s egyben az egyetlen törvényes megoldás is, hiszen a munkaerőt képviselő jobbágy röghöz kötött személy volt, nem távozhatott telkéről és földesurának joghatósága alól csak annak engedélyével. S mivel az ilyen engedély megszerzése eleve reménytelennek látszott, alig maradt más megoldás a jobbágy S7Pmr>ontiáből m'n+hrgv ezt a feuH£H

c köteléket egvoldalúan felbontsa, megszökjön. A szökés szó használata a mai olvasó számára talán már érthetetlennek tűnik, mégsem élhetünk más kifejezéssel. Az önkényes távozás a kor földesura szemében bűntény volt, az eltávozó pedig szökött jobbágy, akit jogában állt visszakövetelnie, ha megtalálta.

4 De ugyanez a „szökött" jobbágy kívánatos jövevény volt a déli megyék ugyancsak feudális földesurának személyében. s így a visszafoglalt területek földesurainak és az északi megyék szökött jobbágyainak érdeke találkozott egymással. A két nagy terület közötti demográfiai kiegyenlítődés még a 17. század végén megkezdődött, a Felvidék nyomorgó jobbágyai, magyarok és szlovákok egyaránt, elhagyva szülőfalujukat, megindultak az Alföld és Dunántúl jól termő bővében levő földié felé. hogy ott teremtsenek maguknak új létalapot. A Rákóczi szabadságharc bizonyos fokig elősegítette szökésüket, másfelől meg a hadműveletekkel gátolta is. Amikor 1711-ben a szatmári béke nyugalmi állapotot teremtett, a szökések száma robbanásszerűen megnövekedett. A legrészletesebben Nógrád megye eseményeit ismerjük, s ezek azt mutatják, hogy míg 1699 előtt évente átlag 16 jobbágy szökött meg a megyében, 1711—1720 között ez a szám 84 volt, tehát ötszörösére ugrott fel.

5 A szökések számának ezt a hirtelen megnövekedését a fenti érdekazonosságon kívül több, a feudalizmussal látszólag ellentétes jelenség segítette elő. A megyék közhatalmi szervezete a szatmári béke után nehezen állt helyre, a szökések megakadályozására nem volt mód. Mi sem jellemzőbb erre, mint az a tény, hogy a szökött jobbágyok jegyzékét is csak 1719—1720-ban kezdték összeállítani, s az országgyűlésen az északi és déli megyék földesurai között a szökött jobbágyok viszszaadására vonatkozólag olyan éles ellentét állt fenn, amely csak kompromiszszummal volt megoldható.'

1 Az újonnan visszaszerzett területeken birtokos földesúr nemcsak engedményekre volt hajlandó a szökött jobbágyokkal szemben, hanem még azt is megígérte, hogy telepeseit megvédi volt földesurukkal szemben." A mai szlovák történetírás felvetette azt a kérdést: miért hagyták el a szlovák nemzetiségű jobbágyok tömegesen szülőföldjüket?

3 A régebbi felfogás szerint ennek oka a szabad vallásgyakorlat volt, s főképpen arra mutattak rá, hogy az evangélikus szlovákoknak nem volt szabad vallásgyakorl.'ituk, új telepeiken azonban ezt a jogot is megszerezhették maguknak. A kérdés felvetését valahogyan jogosulatlannak érezzük. A jobbágy szemével nézve az ok társadalmi és gazdasági volt, az a természetes emberi vágy, hogy saját maga 57