Békési Élet, 1969 (4. évfolyam)

1969 / 2. szám - KIÁLLÍTÁS - Dr. B. Supka Magdolna: Kohán György gyulai emlékkiállításának margójára

bele az anyagba, főműveket, melyek egy része már köztulajdonban volt, másik ré­szét különféle tárlatokra való beküldésükkor rövidúton kizsűrizték, mely balga­ságra így kívántam felelni a művész nevében.) Az anyag nagyjából egységes volt, technikájában és hangvételében. A termek sora pedig lehetővé tette annak tartalom és forma szerinti tagolását, körülbelül úgy, aho­gyan a versek egyes strófái új s új gondolatot és hangsúlyt adnak a költemény egé­szének. Kohán György fiatal korának áldott-békés lírája, falusi estéi a Petőfi versek bensőséges hangján szólaltak meg. Egy-egy teremben a Termés, a Nyár, a Gyümölcs­szedés, fiatal asszonyok-lányok himnusza szólalt meg, másutt a paraszthalál utol­érhetetlen egyszerűségű és drámaiságú jelenetei. Egy nagyméretű teremben hatal­mas grafikái, melyek a Háború emlékét idézték 1940—41-ből. Különállóan, az eme­let dísztermében kisebb grafikáinak kiállítása: ezek megmutatták Kohán kultúrá­jának, gondolati vehemenciájának gyökereit, s az antik tragédiák nemes páthoszá­hoz, tartalmi tömörségéhez vonzódó szellemi alkatát. A rendezésre, amelyet Kohán­nal megbeszélve akartam végezni, nem tudott feljönni Hódmezővásárhelyről. Talán jobb is volt így. Mert így tanúja lehettem annak a félelmetesen szép néhány perc­nek, amikor életében először találkozott szembe, — sok teremben, falon, és egyszerre, együtt — életművének ezzel a varázslatos arculatával. Látszott, hogy megdöbben saját teremtőzsenijének e zengő visszhangjától, nehéz évtizedek tükrétől, — aztán csendes lett, megilletődött, mint anya az újszülött megpillantásakor. A „szakma" számára fel kellett hogy villanjon Kohán festészetének európai súlya, jelentősége. Akik addig „csak" az alföldiek egyikét látták benne, meglepve, vagy éppen megrökönyödve fedezték fel három évtizednyi szívós formakutató munkájá­nak eredményét, a gulliveri lépést, amelyet a magyar provinciából az egyetemesbe tett. Vegyük azt is tekintetbe, hogy Kohán ekkor már több évtizede tisztában volt élet­művének jelen és jövendőbeli jelentőségével, azzal amit monumentális falfestésze­tünkben elvégezhetett volna, hogyha bár egyetlen falképi megbízatást kapna. Az 1935-ös kiállításon határozta el a Képzőművészeti Állami Lektorátus vezetője, hogy mihelyt megfelelő méretű és jelentőségű falat talál az országban, azt Kohánnak biztosítja. 1966 tavaszán Székesfehérvár a Szakszervezeti Székház díszterme részére kért falképet. Kohán művei közül a 10 méteres, Háború emléke című frizre esett a választás. Michelangelói szenvedéllyel és tudással megalkotott korai műve ez, klasz­szikus, és heroizáló hangvétellel. Mozaikba kívánkozott. Kivitelezését e sorok írója beszélte meg Kohán Györggyel és az általa megjelölt művészzsűrivel. A kivitelezés­hez szükséges különleges és sokféle márványanyag beszerzése egy esztendőbe tel­lett, a megvalósítás sziszifuszi munkáját Csákvári Nagy Lajos végzi, azzal az átélés­sel, hogy a már nem élő mester szándékát, a mű szellemét a rajzhoz híven tegye át a mozaik szellemébe. Egyik Kohánról megjelent posthumus cikkben olvastam, hogy ez a művész: nem akarta a halhatatlanságot. Ez képtelenség. A cikk írója talán nem ismerte Kohánt magát, és különféle információk alapján arra keresett magyarázatot, hogy életmű­vének zöme-java mi okból maradt ismeretlen. Kohán az életet magát is akarta, sze­rette, de ilyen életművet csak az életigények feláldozása árán lehet megalkotni. Fél­kézzel, félszívvel, könnyebb sorsra sandítva: nem. Annyit szenvedett, hogy még a si­ker is megviselte. Mégis, nagy betegen, operáitan megmelegedett a szíve az utolsó jótól, amit az élettől kapott, a Kossuth-díjtól. S ettől kezdve halhatatlanságára irányult minden figyelme, hiszen az életre már nem irányulhatott, művét pedig elvégezte. 1966 kora őszén, pusztulásának halál­iramában márcsak ennek sorsát kívánta rendezni és biztosítani. Ekkor ajándékozta hagyatékát Gyula városának. E sorok írójának ekkor tett fel három kérdést, amelyek a mozaik megvalósulására, egy művészetéről szóló monografikus tanulmányomra vonatkoztak és arra. hogy 1967-es kiállítását rendezném-e? Én a Pogány ö. Gábor által ismét felajánlott Galériabeli nagy grafikai kiállítására gondoltam, ő pedig, mint kiderült, a Gyulának ajándékozott anyagra, mivel úgy remélte, hogy annak kiállítását még megéri. Sajgó érzéssel, sejtéssel tettem ígéretet arra, hogy mindhárom dolog megtörténik, — de abban nem hittem, hogy még Kohán György életében. Hiszen olyan volt már a tekintete mint a sebzett szarvasé. És meg­halt még azon év, 1966. december 16-án. 1967 tavaszán, a gyulai hagyaték áttekintésekor már emlékkiállításként kellett '325

Next

/
Oldalképek
Tartalom