Békési Élet, 1969 (4. évfolyam)
1969 / 2. szám - KIÁLLÍTÁS - Dr. B. Supka Magdolna: Kohán György gyulai emlékkiállításának margójára
KOHÁN GYÖRGY GYULAI EMLÉKKIÁLLÍTÁSÁNAK MARGÓJÁRA Kohán György életművének hagyatéki anyagából emlékkiállítás nyílt 1968. decemberében, Gyulán, a mester halálának második évfordulóján. A képek a nézőkből megdöbbenést váltottak ki, nemcsak azért, mert hihetetlen, hogy éppen ezek a monumentális művek maradhattak ismeretlenségben, hanem azért is, mert a gondolat és az érzés isszonyatos ereje és indulata hatja át Kohán minden művét. Életérzése perzsel. Halálérzése csontig hatol. Művészetének nincsenek középútjai, megalkuvásai. Ebből az indulati fűtöttségből következik látásának monumentalitása, nagyrendűsége is, ehhez arányítja a formák erejét. Kohánnak egész pályája során falra kellett volna festenie, mivel még legkisebb méretű művei is nagy falfelületet igényelnek, s ezért ezt a képességét tudni lehetett évtizedek óta bármely kiállításon szereplő, bármely képe alapján. Pályabéli akadályoztatásának külső és belső története bonyolult és tragikus, — annak ismertetése tanulságos lenne. Dehát: mennél jelentősebb életműhöz fűződik egy-egy korszak, kortársak — szakmabéliek és privátok — mulasztása, szándékos, vagy szándéktalan tévedése, annál több az utólagos mea culpázás, a felelősség kérdésének felvetése, — a felelősök személyének megnevezése nélkül. Ez itt is megtörtént. Viszont történt sok pozitívum is, és történt volna több is, még Kohán György életében, ha a halála nem jár gyorsabb léptekkel a soká késlekedett sikernél. Most az van hátra, hogy ismertté tegyük azt amiért élt, művészetét, s ennek többféle módja van. E sorok írója a pályavégről, Kohán munkásságának utolsó hét évéről ad szemelvényes áttekintést, a szerint ahogyan, s amivel szolgálhatta ezt a páratlan életművet. Két kiállítás — Magyar Nemzeti Galéria, 1965, és Gyula 1968 — és egy falkép történetéről lesz szó. Ha a kiállítások rendezési szempontjait, problémáit is leírom, ettől azt remélem, hogy az olvasó a látott vagy nem látott életmű szelleméhez valamiféle gyakorlati úton, eseményesen kerül közelebb, úgy amint ezt magam átéltem. 1965-ben a Műcsarnok átalakítása miatt és idején Pogány ö. Gábor főigazgató felajánlotta Kohán Györgynek a Magyar Nemzeti Galéria földszinti tíz termét kiállítása céljára. Az anyag készenlétben volt harminc éve, de az abból is kiválasztott képek 1961 óta, amikor — egyetlen napon kora reggeltől estig — Gyulán, Kohán György édesanyja házában, megmutatta a mintegy kétszáz darabból álló, papírra, viasztemperával festett művét. Ezeknek keletkezése húsz-huszonöt évre nyúlt vissza, és merőben ismeretlenek voltak. Hogy a legsürgősebben ki kell állítani őket, ez számomra kézenfekvő volt, — de nem úgy Kohán Györgynek. Ezidőben arra volt elszánva, hogy soha többé kiállítást nem csinál. Mégis megcímeztük, megszámoztuk a képeket, és évszám megjelöíését kértem, — nem sejtvén, hogy ezután még négy évi szívós ellenérvelésre, meggyőzésre lesz szükség részemről, azért, hogy ebből az anyagból kiállítás legyen. E képek mindegyike az addig ismert koháni olajfestményektől eltérő, új festői világot jelentett. A színeket és formákat egymás mellé rendelt, egymást átmetsző síkokban láthattuk. A szabad ég alatti, impresszionisztikus szín- és távlati törvényeket értelmezte itt át festészetében, vagyis húsz-huszonöt éve szívósan és rangrejtve tanulmányozta, eredményesen a modern festői látás új útjait. 1965-ös Galériabéli kiállításán ragaszkodott ahhoz, hogy csak ezeket mutassuk be. (Kivételt képezett az a néhány olajfestmény, amelyet a mester előzetes megkérdezése nélkül csempésztem '320