Békési Élet, 1969 (4. évfolyam)
1969 / 2. szám - Elek László: Justh Zsigmond "kozmopolitizmusa"
szor maga Justh kerített sort, hogy élvezze a nagy kritikus zavarát), „elhallgat, de úgy, mint egy csuka, fél, hogy blamírozza magát, ő, a csalhatatlan". 36 Még Taineről, a nagy tanítómesterről, akit pedig a kor kiemelkedő nagy gondolkodójának tartott, is mert és tudott tárgyilagos képet festeni, megállapítva, hogy „kissé az általa felfedezett kritikai rendszer pápaszemén lát mindent. Inkább angol, mint francia. Ki nem állhatta a frázist és a szellemeskedést. . . mindig jobban érdeklődik a fejlődő, mint a kész tehetségek iránt". 3 7 Munkácsyt, aki mellesleg a maga műtermi festészetével szerinte korszerűtlen jelenség volt a plein air festészeten is túljutott Párizsban, Cezanne, Van Gogh és Gauguin posztimpresszionista művészete korában, azért ítélte el, mert „magyarul elfelejtett, s franciául nem tanult meg", mert nem ismerte sem a divatos magyar kortárs írókat, sem a vezető festőket, és mert nem olvasott semmit még Flauberttől sem. 3 8 Különösen akkor élte ki analizáló kedvét, amikor az egyes társadalmi rétegek, osztályok, csoportosulások sajátos vonásainak megrajzolására kerített sort. Ekkor tűnt ki igazán, mennyire nyitott szemmel nézte a világot. Felfigyelt arra, hogy az előkelő francia szalonok népének „nem volna szabad mást, mint Mozartot játszani", mert ez a „musicalis niveau"-ja. 3 9 Nem értette meg ugyanis az utána következőket, s különösen nem Wagnert, akit Justh a „mesterek mesteré"-nek tartott.' 5 0 Észrevette, hogy a párizsi felső tízezer zárt világának előkelő fehér báljára a híres „bal blanc"-ra azok mennek, akik már csak a múltból élnek: azok, akik az elveszett politikai kötelességek helyett a vallás által előírt kötelességeket gyakorolják az unalmas, igazi szerelemre képtelen, erkölcsi tisztaságukra kényes leányok társaságában. Milyen gúnyosan tudott írni róluk! Ezt mondta neki itt a miliő: „Hideg, ártatlan az élet és unalmas. Fehéren élünk és fehéren ébredünk majd új életre. Fehér a szerelem színe, fehér a remény színe, fehér a fiatal leány legitim áruba bocsátott teste, fehér menvasszony-ágya, fehér a koporsó lepedője is. Fehérek lesznek a liliomok sírjainkon, s fehér szárnyú angyalokká válunk hárfakíséret mellett — ezt a Waldteuffel-walcert fogjuk s ily hidegen énekelni majd akkor, midőn a paroisse papja schwarz auf weiss kiállította szeplőtlenségünkről a bizonyítványt." 4 1 Bíráló megjegyzései és finom reflexiói, amelyekben a pillanatnyi hangulatokat és az apró részleteket bámulatos könnyedséggel és tökéletességgel tudta megeleveníteni, életre kelteni „ekszkluzív érzékenységét" 4 2 dicsérik. Azt mondhatnók, környezetében szinte minden lényegeset észrevett, mindent alaposan megfigyelt és találóan le is jegyzett. Ez a mindenre reagáló érzékenység viszont azért válhatott értékes tulajdonságává, mert megvolt benne egyrészt a tökéletes szelektálás képessége, másrészt mert az egyes dolgokat és jelenségeket mindig a jövő szempontjából nézte és értékelte, úgy tette a maguk igazi helyére őket. Mindez írói-társadalmi reformeri alapállásából következett. Czóbel Istvánnak, a vele azonos szemléleti alapon álló közgazdász-barátnak írt ajánló sorai árulkodnak erről: „A mai társadalmi testet boncoljuk — állapította meg Justh — azt nézzük, mi a kóros benne, s mi a használható, az, ami újat, jobbat fog teremhetni". 4 3 '220
